Hagyományos vezetéknevek, hagyományos mesterségek: Csizmadia II.
Kormos Edit
2007/12/16 22:38
1159 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Vezetéknevünket nem választhatjuk meg. S legfeljebb csak akkor válhatunk meg tőle, ha férjezett nevünkből tűnik el, vagy éppen a tanúvédelmi programban nyerünk új személyazonosságot. Fordítsunk hát némi figyelmet vezetéknevünk jelentésére!

A vargák és csizmadiák háborúja persze hamarosan kitört. Egyazon céhnek a tagjaiként csak még több súrlódásnak voltak kitéve e mesterek. Végül aztán a csizmadiák kiváltak a közös céhből, és önálló céhet hoztak létre. A két szakma közti feszültségek azonban még ezen a ponton sem szűntek meg. A csizmadiáknak szükségük volt a jó bőrre, s mivel ők ezzel nem foglalkoztak, természetesen a bőr igényes kikészítésére is. Ha pedig nem akadt tímár a városban, kénytelen-kelletlen a vargákhoz kellett fordulniuk. Abban pedig - köszönhetően e csúf konkurenciaharcnak - nem mindig volt köszönet. A viszálykodás csak a XVIII. században kezdett elülni. A csizmadiák és vargák munkakörét ugyanis ebben az időben már rendeletben pontosan körülírták, s mint követendő "munkaköri leírás" szabályként alkalmazták. Ahogy pontos szabályok rögzítették majd három évszázadon keresztül azt is, hogyan éli életét egy csizmadiamester. A leendő csizmadiamester is egykor inasként kezdte szakmáját. A 10-12 fiúkat atyjuk egy mester oltalmára bízta. A csizmadiaműhelyben (ahol az inasok bent is laktak) három kerek esztendő alatt sajátították a mesterség alapjait, mesteri fogásait és titkait. Az inasok egész nap dolgoztak hajnali három órától egészen este kilencig. Rendszerint közben 1-2 órát pihenhettek meg, míg falatoztak egyet. Az inasokat a mester nemcsak tanoncként, de bizony cselédként is tartotta egyúttal: ők segédkeztek a csizmadia feleségének, ha kellett, s ők szállították ki hosszú rudakra kötve, vállukon cipelve a pár csizmákat is megrendelőiknek.Aztán felszabadul az inas, és már ő is a legények sorába tartozik. Elindulhat hát az ifjú vándorolni (ahogy ez még ma is szokás például Ausztria egyes részein!), hogy kitanulja mestersége minden csínját-bínját - ezúttal más, idegen mesterektől is. Ha pedig letelt a három tanulóéve, akkor megpályázhatta a mestercímet. Ehhez el kellett készítenie a mesterremeket, majd levizsgáznia az öreg mesterek előtt. Egy csizmadiának három mesterremekkel kellett megállnia "bírái" előtt. Készítenie kellett egy remekbe szabott hosszú szárú csizmát, egy pár bélelt szandált és egy papucsot. S ha mesterek jóváhagyták munkáját, akkor immár ő is mesterré lett legényből.A XVIII. században egészen elszaporodtak a csizmadiaüzletek Magyarországon. Példának okáért 1849-ben csak Hódmezővásárhelyen már 120 csizmadia dolgozott, sőt Miskolcon még ettől is jóval több: annyira sok mester lepte el a várost, hogy a csizmadia céh csak 999 (!) mesternek engedélyezte a csizmakészítést. E számbéli növekedés annak volt köszönhető, hogy a csizma igencsak divatba jött hazánkban. A csizmából népviselet lett.A csizma azonban nem az igazi, ha nincsen pengő sarkantyúja és kopogós, patkolt talpa. Leányok körében a csinos piros csizma dívott, aminek magasabb sarka kecsessé és ringóvá tette a leányok járását. Mára azonban már csak hagyományőrző falvakban és néptáncos előadásokon találkozhatunk a csizmadiák míves munkáival. S bár csizmákat máig viselünk, ezek a darabok - többségében - csak árnyékai az egykorvolt daraboknak, s meg sem közelítik a mesterremekek színvonalát.