Hagyományos vezetéknevek, hagyományos mesterségek: Kovács
Kormos Edit
2007/11/12 00:03
1533 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Vezetéknevünket nem választhatjuk meg. S legfeljebb csak akkor válhatunk meg tőle, ha férjezett nevünkből tűnik el, vagy éppen a tanúvédelmi programban nyerünk új személyazonosságot. Fordítsunk hát némi figyelmet vezetéknevünk jelentésére!

A föld mélyének kincseit fáradhatatlanul kutatták, bányászták eleink, s a legváltozatosabb formában használták fel a kitermelt ásványokat, fémeket. Voltak, amelyeket szépségük miatt kerestek, másokat ritkaságuk, s megint másokat szívósságuk, erejük tett értékessé. Mindennapi használati tárgyak (edények, szerszámok, zárak, szegek, ekevasak, lószerszámok, stb.), cseretárgyak (pl. pénzünk), ékszerek (pl. nemesfémből és drágakövekből készült függők, láncok) és fegyverek (dárda- és nyílhegyek később puskagolyók és -csövek) készültek belőlük. Ahogy bányászatuk, úgy megmunkálásuk is igen ősi mesterségeket szült. Honfoglaló eleink körében már nagy tisztelet övezte a kovácsmestereket. Bartha Antal kutatásai szerint a korabeli kovácsmesterek csak ősszel és telente foglalkoztak magával a kovácsolással, nyaranta mocsárvasércet bányásztak és tisztítottak. A mocsárvasércet lápos területeken termelték ki, ugyanis ez a vasérc a vízben feloldott vas oxidációja és vasrozsda formájában való kicsapódása során keletkezik. A mocsárvasérc feldolgozása igen fáradságos munkával járt. Hetekig mosni kellett, majd hónapokig szárítani. Kemencében pörkölték, majd kézi fújtatással kinyerték belőle az ún. bucavasat. Előfordult, hogy mindez 40 órába is beletellett.A kovácsmesterség - számos más szakmához hasonlóan - a középkor folyamán specializálódott, mesterei pedig céhekbe tömörültek. A XII. századtól kezdve tudunk immár sarkantyú-, kard-, üst-, kés-, páncél-, kasza-, lemez- és szegkovácsokról is. A legrégebbi céhszabályzatot Kolozsvárról ismerjük a XV. század közepéről. Mivel a kovácsok létszáma meglehetősen alacsony volt, ezért a legtöbb nagyvárosban vegyes céhekbe tartoztak lakatos vagy rézműves mesterekkel. A kovácsok mestersége persze nem merült ki a fémből munkált használati tárgyak készítésében, az ő dolguk volt a lovak patkolása és a szekerek vasalása is. Kovácsok dolgoztak a főúri birtokokon csakúgy, mint a kisfalvakban: munkájukat megbecsülték, szakértelmük nélkülözhetetlenné tette őket. Látszólag e társadalmi megbecsültség ellen szól az a tény, hogy a kovácsműhelyeket a falvak szélére telepítették. Ennek okát azonban abban kell keresnünk, hogy a kovácsmesterség bizony "tüzes" foglalkozás, ami könnyen okozhatott balesetet is. Ráadásul "helyigényes" szakma: a kuncsaftok lovainak, szekereinek térre volt szükségük.És a kovácsok mestersége még mindig nem merült ki mindebben... Faluhelyen ők gyógyították a beteg állatokat, s mint orvosok, gyógyítók fontos helyet foglaltak el a falu társadalmában. Egyike a legnélkülözhetetlenebb iparosoknak, munkáját igénybe vette a falu bírójától kezdve a legszegényebb parasztig mindenki. Így nem csoda, hogy az árlistájuk is igen differenciált volt: a pénzbeli kifizetésektől a természetbeni (terményekkel, állatokkal, munkával) juttatásokig - széles volt a skála. A kovácsműhelyek nem sokat változtak az évszázadok folyamán: az előtérben fedett patkolószín állt, ahonnan a műhelybe lehetett jutni. A bejárattal szemben volt a kohó, egyik oldalán a hűtővályúval, a másikon pedig a szénnel. A kohó felett füstsátor vezette ki a gázokat a kéménybe. A kohóhoz csatlakozott a fújtató, amit kézzel vagy lábbal hajtottak. Szerszámaikat részben a falakon tartották: itt sorakoztak a fogók, szorítók; részben pedig rámákban tartották: így a kalapácsokat, késeket, reszelőket, fúrókat. A műhely közepén állt a kovácssatu és az üllő. A kovácsok legjellegzetesebb szerszáma kézikalapács volt, amit vasverőnek vagy öregverőnek is neveztek. A vasverő akár tízkilós is lehetett! E hatalmas pöröly vált a kovácsok szimbólumává, az ő társaságában ábrázolták a görögök a kovácsistent, Héphaisztoszt is. És persze e szerszámról kapta nevét Petőfi vígeposzában Fejenagy is: a helység kalapácsa ragadványnevet. A kovácsok a munkamenet kezdetén vörösizzásig hevítik a vasat. Addig tudják ugyanis megmunkálni, amíg meleg. A kovácsüllőn kalapálták a forró fémet, miközben folyamatosan vízzel hűtötték, nedvesítették a kalapácsot. A mester tartotta fogójával a fémet s egy kéziverővel mért rá apró ütéseket. Ez irányította legényét, aki az öregverővel sújtott le a vasra. Az ütemet a mester diktálta. A vasdarabokat hegesztették is, amit fehérizzáson végeztek. Ilyenkor, mikor a vas heged, szikrákat hány, ami a pontos hegedést jelzi. A vasat edzhették acéllá, nyújthatták, vaskosíthatták, ám a leggyakoribb kovácsmunka mégiscsak a patkolás volt. Előbb az állat körmét, patáját szedik rendbe körömkéssel, majd - melegen - felpróbálják rá a patkót. Ha szükséges, még igazítanak rajta. Ezután a patkószögek lyukait kitágítják, majd a patkót lehűtik. Ezután szögelik fel a patára a kész patkókat. A kovácsok nemcsak lovakat, ökröket, de csizmákat, sőt - ügyességük bizonyítandó - tojásokat is patkoltak. Nem mindennapi teljesítményük miatt gyakran ördöngösség gyanújába keveredtek. Mára munkájukat háttérbe szorították ugyan a gépek, azonban számos kéziszerszám, dísztárgy készítéséhez megkerülhetetlen szakértelmük.