Az egyén avagy a közösség boldogsága a cél?
Már az ókorban is létezett olyan irányzat, amely azt vallotta, hogy az emberi lét célja a boldogság, vagyis egy cselekvés csak annyiban erényes, amennyiben boldogságot okoz – ők voltak a hedonisták. Az epikuroszi változatot szokás individuális utilitarizmusnak is nevezni, ugyanis a boldogságfogalmat alapvetően az egyénre vonatkoztatták, ámde tudnivaló, hogy az ember egyúttal közösségi lény (zoón politikon) is, ezért a gyönyörök, élvezetek megélésekor nem járhat el korlátlanul önző módon, hiszen ez végső soron őt magát is korlátozná. Vagyis, ha az egyes egyén méltányosságot nélkülöző módon, vagyis mások kárára igyekszik a maga boldogságát biztosítani, akkor beleütközik a közösség, a társadalom érdekeibe, mely ellenállna, és ennek eredményeképpen az egyén boldogsága sérülne. Ezen konfliktus optimális kiküszöböléséből született meg az univerzális hedonizmus elmélete, vagyis az utilitarizmus, magyarul a haszonelvűség teóriája, melynek jelmondata: „a legnagyobb boldogság a legtöbb ember számára”.
Bentham és a boldogságkalkulus
Az utilitarizmus előfutárának a felvilágosodás kori Helvetius tekinthető, aki a boldogságot és a hasznosságot kölcsönös összefüggésében tárgyalja, sőt ezt megtoldja azzal, hogy az erkölcsös ember nemcsak a maga, hanem a társadalom boldogulásán is fáradozik. Magának az utilitarizmus irányzatának a megteremtője azonban Jeremy Bentham (1748-1832) volt. Elméletének központi gondolata: „A természet az emberi nemet két szuverén úr – a fájdalom és az élvezet – kormányzata alá helyezte. […] Az ember szavakban tagadhatja uralmukat, de a valóságban mindvégig annak alávetve marad. A hasznosság princípiuma elismeri ezt az alávetettséget, és ama rendszer megalapozásaként tételezi, melynek célja az üdvösség művét az ész és a törvény kezével megtámogatni.” (Brit moralisták, 680.) Láthatjuk, Bentham szerint minden cselekedet annyiban hasznos, amennyiben boldogságot vagy élvezetet okoz. Tehát mind az egyén, mind az egyének összességeként előálló közösség számára a cselekedet mércéje a hasznosság, vagyis az a fő szempont, hogy mennyiben növeli az adott tett az egyén / közösség boldogságát, illetve csökkenti fájdalmát. (Ez utóbbi esetben beszélhetünk negatív utilitarizmusról is.) Ahhoz azonban, hogy egyértelmű ítéletet alkothassunk, szükség van valamiféle mércére is, amelynek birtokában eldönthető, hogy növekedett-e a boldogság mértéke.
Ennek érdekében Bentham bevezette az ún. boldogság- vagy élvezet-kalkulust, amely azt feltételezi, hogy az egyes élvezetek összehasonlíthatóak. Az összevetés azonban nem minőségi, hanem mennyiségi jellegű, vagyis Bentham szerint egy művészi alkotás és egy gyermeteg játék ugyanazt az élvezetet, örömet eredményezheti. Az összevetés szempontjai igen különbözőek: az élvezet tartalma, közelsége, erőssége, tartóssága, elérhetősége, gazdagító hatása és tisztasága.
Ezek alapján kell megmérni az egyes cselekedeteket, majd össze kell vetni azokat, és racionális mérlegelés következtében meghozni az összegző ítéletet. Arra vonatkozóan azonban nem szolgál tanáccsal, hogyan is kell a mérést elvégezni, illetve a mért értékeket milyen mértékegységgel lehetne kifejezni. Fontosnak tartotta viszont a társadalom utilitarista szellemben történő átnevelését, ugyanis a haladás feltételének az értelmes mérlegelés képességét tette meg, egyúttal elvetette a boldogsághoz való jog egyenlőségének elvét (holott a francia forradalom idején ennek több híve is akadt).
Elégedetlen Szókratész vs. elégedett ostoba
Titkára és a haszonelvűség elkötelezett híve, John Stuart Mill (1806-1873) nemcsak képviselte Bentham elveit, hanem kritikai módon tovább is fejlesztette azokat. Úgy vélte, nem pusztán az élvezetek mennyisége, hanem minősége alapján is különbség tehető, és erre sajátos módszert is ajánlott: „Ha két élvezet közül mindenki vagy majdnem mindenki, aki mindkettőt megtapasztalta, határozottan előnyben részesíti az egyiket, és nem azért, mert bármiképpen erkölcsi kötelességének érzi ezt, akkor az a kívánatosabb élvezet.” (Mill, 249.) Ennek kapcsán megkülönbözteti egymástól a boldogságot és a megelégedettséget. A megelégedettséget arra is visszavezethetőnek tartotta, hogy a mérlegelő személy nincs saját tökéletlenségének tudatában. Az élvezetek prioritásának kérdése körül kialakult vita kapcsán vált ismertté a következő összevetése: „Jobb elégedetlen embernek lenni, mint elégedett disznónak. Jobb elégedetlen Szókratésznek lenni, mint elégedett ostobának.” (Uo.)
Haszon és norma
Ezek a következményetikai megfontolások azonban a gyakorlatban nehezen kivitelezhetők, ráadásul előfordulhatnak olyan esetek is, amikor egy cselekedet hasznos ugyan, de egyúttal erkölcstelen is. Például az erőszakos cselekedetek elkerülése végett egy ártatlan embert nyilvánosan kivégeznek, bízva abban, hogy ennek önmagában is elrettentő hatása lesz. Vagyis egy jogtalan gyilkosság árán kívánják csökkenteni a bűnözést. Mill ezek elkerülése céljából olyan szabályokat javasolt, amelyek az adott helyzetekre adekvát cselekvésmintákat irányoznak elő. Ennek alapján megkülönböztetünk cselekvés- / tett- és szabály-utilitarizmust. Az előbbi szerint a szabály csakis olyan esetekben kötelező, ha az ténylegesen a boldogság maximalizálását eredményezi. A szabály-utilitarizmus esetében a szabály mindenképp betartandó, még abban az esetben is, ha nincs boldogságmaximalizáló hatása. A példából kiindulva: minden ártatlan ember kivégzését elvi alapon utasítják el a „Sose büntess ártatlant” elv / szabály jegyében. Ezzel Mill túl is lépett a klasszikus utilitarizmuson, és az emberi méltóságot és a független egyéniség morális eszméjét mintegy a hasznosság elve fölé helyezi.
Az utilitarista szempontokat figyelembe véve úgy tűnik Bentham és Mill is azt javasolja, vegyünk búcsút a kedvenc sorozatunktól, és locsoljuk meg a virágainkat. Miért is lehet ez hasznosabb a számunkra? Locsolás után mérlegeld!
További érdekes oldalak
- Brit moralisták a XVIII. században, Gondolat K, Bp., 1977
- J. S. Mill: Szabadságról, Haszonelvűség, Magyar Helikon Bp., 1980.
- Nigel Warburton: A filozófia világa, Kossuth K., Bp. 1993
Farkas Zoltán cikke