Amikor egy újszülöttet, vagy egész kis csecsemőt örökbefogadó család végre hazaviheti a várva várt új családtagot, még nemigen aggódnak amiatt, vajon mikor, s hogyan mondják majd el neki születése történetét. A gond még messzinek látszik, és bizonyára sokak fejében megfordul, talán nem is kell, hogy valaha is probléma legyen. A rokonság és a barátok a legjobb szándékkal gyakran azt tanácsolják, hogy ne avassuk be a gyereket származásának titkába, hiszen úgysem emlékszik már biológiai szüleire, akkor meg miért zaklatnánk fel feleslegesen. Ezt az álláspontot régebben sok szakember is támogatta. A gyerekekkel és serdülőkkel végzett pszichoterápiás munka során mára azonban világossá vált, hogy az efféle kímélet nagyobb kárt okoz, mint amennyit a valóság felfedésének pillanatnyi megrázkódtatása árthat.

Nem titok már, amit két ember tud - tartja a mondás, tán nem alaptalanul. Ha egy szülőpár úgy dönt, nem mondják el gyermeküknek, hogy örökbe fogadták, kockázatos, nehéz feladatra vállalkoznak. Akármennyire diszkréten intézték is az adoptálást, szűkebb környezetük előtt akkor is ismertek a kicsi családba kerülésének körülményei. Ha a szülők a titkolózást választják, a nagymamákat, nagynéniket, a gyerekorvost is óhatatlanul titkolózásra, sok esetben hazugságra kényszerítik. Az ilyen félrebeszélő, ezt-azt elhallgató légkört a gyerek, ha megfogalmazni nem is tudja, mindenképp érzékeli, és nem tudja mire vélni. Ez a látszólag fájdalommentes megoldás olyan mély, kimondatlan bizalmatlanságot ültet el a gyermekben, amely egy nehezebb élethelyzetben, nevelési konfliktusban, de legkésőbb a kamaszkor egyébként is kritikus időszakában biztosan nagyon megnehezíti majd a gyermek és a család kapcsolatát. Annál pedig nemigen lehet megrázóbb élmény, mintha valaki véletlenül tudja meg a szomszéd gyerektől, hogy anyukája és apukája nem is a vérszerinti szülei, hanem csak két kedves idegen, akik kis korában magukhoz vették.

Az efféle krízishelyzetek elkerülése végett ma már a legtöbb pszichológus azt tanácsolja, hogy gyermekünknek az első pillanattól fogva csak az igazat mondjuk saját történetével kapcsolatban, hiszen minél tovább őrizgetünk egy titkot, annál nehezebb lesz végül felfedni, annál több dologról derül majd ki, hogy nem mondtunk igazat.

Igen ám, de hogyan fogjunk hozzá? Egy két-három éves gyerek még igen keveset tud az emberi szaporodásról, nem érti, hogy valakinek lehet gyereke, másnak esetleg nem; és akinek lehet gyereke, miért nem biztos, hogy fel is tudja azt nevelni. Valamit azonban mégiscsak mondanunk kell, ha a kicsi megkérdezi: "Mama, én is a te hasadból bújtam ki?" Mint minden más bonyolult, de fontos kérdésben, itt is az őszinteség és a gyermek értelmi színvonalához mért fokozatosság a két legfontosabb irányelv.

Amikor az óvodás gyerek a születésével kapcsolatban tesz fel kérdéseket, talán nem is annyira az örökbefogadás, inkább maga a reprodukció folyamata érdekli. Azt szeretné tudni, hogyan születnek a kisbabák, ezért felesleges bonyolult részletekbe belemenni a meddőségről vagy a lányanyaságról, amikor elmagyarázzuk, hogy ő nem a mi hasunkban növekedett, hanem valaki máséban. Ha szorongások nélkül, meghitt, meleg hangulatban mesélünk arról, mennyire vártuk már, és, hogy akkor lettünk igazi család, amikor ő hozzánk került, bizonyára nem talál semmi megrázót a történetben. Ez a nyugodt fogadtatás akár félre is vezetheti a szülőket: azt hihetik, a témát megbeszélték, egyszer s mindenkorra túl vannak rajta. Ez azonban sajnos nincs így. Ahogy a gyerek növekszik, egyre többet és többet ért meg az őt körülvevő világból, és eljön az az időszak, amikor további kérdései is lesznek. Ezért a származásával kapcsolatos információkat nem egy szuszra, egy nagy felvilágosítás keretében kell átadnunk neki, hanem az évek során fokozatosan, lehetőleg spontán, amikor a téma valami miatt ismét felvetődik.

A kisiskolás már feltehet a terhességgel, meddősséggel kapcsolatos kérdéseket, amikor a rokonságban valaki gyereket vár, és lassan az is elkezdi érdekelni, mi miatt választják egyes biológiai anyák az örökbeadást. A születésnapján évről-évre eszébe juthat, hogy mi lehet a vérszerinti anyjával, vajon vannak-e valahol a világon testvérei. Fontos, hogy a szülők tekintettel legyenek ezekre a nehéz érzésekre, és tapintattal viszonyuljanak a kérdéshez. Ha a gyerek beszélgetni szeretne, ne zárkózzanak el, ugyanakkor ne is erőltessék a dolgot feleslegesen! Ahelyett, hogy rákérdeznénk: "Most arra gondolsz, vajon te hol és hogyan születhettél?", inkább egy kicsit óvatosabban hozzuk szóba a dolgot! Pl. "Nagyon büszke vagyok az én okos, ügyes, ma éppen 10 éves nagy fiamra. És tudod mit, szerintem a vérszerinti szüleid is éppen így éreznének, ha ismerhetnének téged." Ezzel jelezzük, hogy együtt érzünk vele, és hajlandóak vagyunk beszélgetni, ám, ha nem akar, nem kell válaszolnia és hosszasan beszélgetnie a témáról.

Akármit tudunk, esetleg fantáziálunk is a biológiai szülőkről, igyekeznünk kell őket valamennyire elfogadható és megérthető személyekként ábrázolni. Az örökbefogadott gyerekek gyakran fantáziálnak vérszerinti szüleikről, és többnyire irreálisan képzelik el őket: vagy nagyon szépnek, jónak, erősnek, vagy épp ellenkezőleg, gonosznak és bűnösnek. A valóságban azonban az örökbeadást választó szülők többnyire átlagos, mindennapi emberek, akik valami miatt, egy adott élethelyzetben nem tudták vállalni a gyermek felnevelését. Lehet, hogy túl fiatalok voltak, vagy az anya szegény és egyedülálló, aki nem számíthatott segítségre, és még sok más, tulajdonképpen megérthető érv juthat eszünkbe.

Igyekezzünk megértetni gyermekünkkel, hogy nem is az a fontos, hogy pontosan mi vezetett a döntéshez, hanem az, hogy még az örökbeadás is lehet egyfajta gondoskodás egy olyan szülő részéről, aki felmérte, hogy nem vállalhatja el felelősséggel egy kisbaba felnevelését!

Sok szülő elvben természetesen egyetért azzal, hogy nem szabad eltitkolnia örökbefogadott gyermeke elől élete történetét, mégis, a titok felfedése egyre csak várat magára: valahogy sohasem érzi, hogy itt a megfelelő alkalom. Hol ezért, hol azért találja gyermekét éppen túl sérülékenynek egy ilyen felkavaró információ befogadásához. Pedig a fájdalmat, zavart, szomorúságot sajnos nem tudjuk kiküszöbölni, ha az örökbefogadásról őszintén, igazat akarunk beszélni. Mind a saját, mind gyermekünk érzéseit meg kell élnünk, el kell viselnünk.

Ha nem titkolózunk, ezek az érzések megoszthatók és közelebb hozzák egymáshoz a család tagjait. Ha nem mondunk igazat, vagy fontos dolgokat elhallgatunk, akkor is elveszíthetjük gyermekünk bizalmát és szeretetét, ha konkrétan sohasem fedezi fel, hogy nem a mi génjeinket örökölte.