Amikor a kis óvodás arról mesél, hogy társaival az udvaron Osama bin Ladent szokták üldözni, mert ő a fő gonosz, vagy amikor a kisiskolás aggodalmaskodva tudakolja, hogy Magyarország nagyobb és erősebb ország-e, mint Irak, az nem véletlenül van. Az nemcsak arról szól, hogy a gyerek a környezetében hallottak iránt érdeklődik és beleszövi a játékába, hanem arról is, hogy a felnőttekből is izgalmat kiváltó, csak félig-meddig megértett híreket a kicsiknek valahogy fel kell dolgozniuk.

Ha a gyerekkel együtt nézzük a híradót, vagy a jelenlétében beszélgetünk a harci helyzetről, az ő nyelvén, az ő számára is össze kell foglalnunk a hallottakat. Ne gondoljuk, hogy úgysem figyel oda, vagy nem érti még, miről beszélünk. A média ért hozzá, hogyan lehet bármilyen eseményt a lehető legsokkolóbban, leginkább figyelemfelkeltően tálalni. A robbanások hangja, vérző emberek, menekülő anyák karján síró csecsemők látványa még a legapróbbakból is erős szorongást vált ki. Röviden, nem kertelve, mégis biztonságot adó, nyugodt hangon el kell magyaráznunk, hogy mi történik a világnak azon a részén!

Sok gyereket megnyugtat egy-egy ilyen összefoglaló, másokat azonban jobban felkavarhatnak a látottak, ezért újabb és újabb kérdéseket tehetnek fel. Hová bújnak az emberek a bombák elől? Hogy talál vissza a lelőtt pilóta a csapatához? Hol fognak lakni azok, akiknek lerombolják a házát? Csak rossz emberek halnak meg vagy ártatlanok is? Csupa teljesen jogos, mégis nehezen megválaszolható kérdés.

Ha a gyereket mindez foglalkoztatja, nem hagyja nyugodni, beszélnünk kell róla. Jó volna persze, ha minden tekintetben meg tudnánk nyugtatni: nem lesz rombolás, sebesülés, éhínség és halál, a jók győznek és a gonosz pórul jár. Erről azonban mi sem vagyunk teljesen meggyőződve. Bármennyire örülne is a pici, ha minderről biztosítani tudnánk, ha nem az igazat mondjuk, ha másképp beszélünk, mint ahogy valójában érzünk, azt észreveszi, és csak még nyugtalanabbá válik. Nem szégyen az, és nem is feltétlenül baj, ha egy anyuka vagy apuka maga is szorong, vagy ha a világban zajló események szomorúsággal, haraggal, esetleg együttérzéssel töltik el. Beszélgessünk a gyerekkel arról, ami nyugtalanítja, és bátorítsuk arra, hogy ossza meg velünk érzéseit!

Nem szerencsés ugyanakkor egész nap valamelyik hírcsatornát a nappaliban bekapcsolva tartani, még akkor sem, ha mi felnőttek percről-percre szeretnénk követni az eseményeket. A gyerekek kevésbé hatékonyan védekeznek a szorongáskeltő impulzusokkal szemben: nem elég fásultak és cinikusak még ahhoz, hogy az emberi szenvedés képei fölött olyan rutinosan térjenek napirendre, mint a világ eseményeit évek óta figyelemmel kísérő felnőttek.

A hírműsorok számára összeállított izgalmas, kalandos, cselekményes képsorok ráadásul azt a benyomást kelthetik a kicsikben, hogy a háború valamiféle jópofa számítógépes játékhoz hasonló: piff-puff lődözünk, éljen a legügyesebb! A fiú szobákból kiszűrődő lelkes csatakiáltások már így is túl gyakran tartalmazzák a "büdös arabok" és a "szemét Szaddam" fordulatokat. Fontos, hogy ilyenkor gyermekünknek elmagyarázzuk, hogy az igazi háború valódi szenvedést hoz mindkét harcoló félnek, igen, még annak is, aki a végén győzni fog. Ezért, amíg lehetséges, minden helyzetben a békés megoldásra kellene törekednie a világnak.

Az emberiség története azonban tele van olyan történetekkel, melyekben nem éppen a bölcs, békeszerető és felelősségteljes döntéseké volt a főszerep. A tündérmesék világa a valóságra csak részben készít fel: megmutatja ugyan, hogy létezik a jó és a rossz, a nemes és bátor, illetve a hitvány és gyáva ideája. Félrevezet azonban abban a tekintetben, hogy az erények minden esetben elnyerik jutalmukat, és, hogy az igazság mindig egyértelműen az egyik oldalon áll. A szülő feladata, hogy ezt az ellentmondást segítsen a felnövekvő gyereknek fokozatosan feldolgozni.