Nicolai Hartmann

Hartmann Rigában született, de középiskolai tanulmányait már Szentpétervárott, egy német nyelvű gimnáziumban folytatta, majd orvostanhallgató lett Tartu-ban. 1903-tól Szentpétervárott, majd 1905-től Marburgban klasszika-filológiát, illetve filozófiát hallgatott – főként a neokantiánusok, különösen Natorp és Cohen előadásait látogatta. Ekkoriban a görög filozófia létproblémái foglalkoztatták. Az I. világháborúban tolmácsként, tudósítóként vett részt, majd marburgi egyetemen oktatott, ahol megismerkedett Heideggerrel. 1921-ben jelent meg a Megismerés metafizikájának alapvonalai c. műve, melyben először összegezte alapgondolatait, egyúttal szakított a neokantiánus bölcselettel és a fenomenológia felé közeledett. Ekkortájt ismerkedett meg Schelerrel, akinek materiális etikája nagy hatással volt Hartmannra. 1931-től Berlinben élt, és alapvetően ontológiával foglalkozott, e témában írta meg nagy összefoglaló munkáját, Az ontológia új útjait. 1945-től haláláig Göttingenben tanított, és utolsó jelentősebb művén, A természet filozófiáján dolgozott. Filozófiai és etikai jelentősége abban áll, hogy bár felismerte „a filozófiai rendszerek ideje lejárt” (Lételméleti vizsgálódások, Bp., 1972, 40.), az etikai kérdéseket mégis rendszerszerűen tudta értelmezni, ennek folytán sokan a XX. század legnagyobb etikusának tartják.

Értéketika

1926-ban jelent meg etikai vonatkozású főműve, az Etika, melynek központi gondolata a husserli lényegszemlélettel korreláló értékszemlélet. Az értékeket – Schelerhez hasonlóan – olyan idealitásoknak (önállóan létező lényegeknek) tartja, amelyek a platóni ideához hasonlóan objektív létezők. (Mindkét etikát ennek alapján materiális értéketikának nevezzük.) Ezek a személyektől ugyan függetlenül léteznek, viszont közvetlenül csakis a személyek foghatják fel ezeket a megismerés és az emocionális tapasztalás révén. (Az emocionális vonatkozás következtében érezzük felszólításként – kellésként – az értékeket, illetve azok képviseletét.) „…az erkölcsi értékek nem az észtől adottak, hanem számára vannak adva; és nem a megismerésnek adottak, hanem egy eredendő értékérzésnek.”

Hogy értékek vannak, azt maga a lelkiismeret bizonyítja, s mivel a lelkiismeret tényében nem kételkedhetünk, így az értékek meglétét is el kell fogadnunk. Viszont nem mindenki számára egyformán adottak ezek az értékek: „…nem minden körülmények között szólal meg az értékérzés, hanem csak az érettség és készség bizonyos fokán. […] saját lelki hatalmaink (szenvedélyeink) is elvakíthatnak bennünket, vagy pedig a fejletlen tudat „értékvakságban” szenved …” (N. Hartmann: Lételméleti vizsgálódások, Bp., 1972, 544-545.) Az értékérzelem révén juthatunk az értékek közelébe, s annak ellenére, hogy ez alapjában véve szubjektív meghatározottságú, mégsem kell fenntartásoknak hangot adni, mert a kellő nyitottság és erkölcsi érettség mellett az élet bírja szóra az értékeket, s bizonyos határhelyzetekben az értékválasztás olajozottan történik. „Közismert, hogy mennyire tehetetlen minden erkölcsi oktatás, például az igazságosság követelményére vonatkozóan; de mihelyt kiáltó igazságtalanság tanúi voltunk és felháborodtunk miatta, egycsapásra megtudjuk, hogy a követelmény mit jelent. És nemcsak tudjuk, hanem érezzük is, hogy saját erkölcsi követelményünkről van szó.” (Uo. 546.)

Gyakran hozzák fel ellenvetésként, hogy ha az értékek önálló, objektív létezők lennének, akkor nem lehetnének relatívak, vagyis koronként és egyénenként nem változhatnának. Hartmann szerint ebben nincs is ellentmondás, hiszen az értékek minden korban adottak, s csak a történeti szereplők eltérő viszonyulása, adott korszakra jellemző értékelő attitűdje, felfogása révén változik az értékszemlélet, s jutnak egyes értékek prioritáshoz, mások pedig szorulnak háttérbe.

Az értékek között megkülönböztet alacsonyabb és magasabb rendűeket, vagyis egyfajta értékhierarchiába rendezhetők. A magasabb rendűek azonban nem erősebbek az alacsonyabb rendűeknél, ugyanis ez utóbbiakon alapulnak az előbbiek. Megkülönböztetett elemi; szubjektumra vonatkozó és erkölcsi értékeket. Ez utóbbin belül pedig az ókori etika, a keresztény etika és a modern etika által preferált értékeket különített el. Az emberi értékválasztás során valósul meg a szabadságon keresztül az önmegvalósítás.

Szabadság és felelősség

A szabadság is csak az értékekkel összefüggésben határozható meg, és ebben a megközelítésben Hartmann egy teljesen új szabadság- és determináció-fogalmat vezet be. Szakít a hagyományos determinizmus – indeterminizmus oppozícióval, és a kanti fordulat (indeterminizmus nélküli szabadságfelfogás) hatására a kauzalitást az emberi szabadság feltételeként szemléli. Ugyanis, ha a természetben nem lennének törvények, akkor az ember nem tudna alkalmazkodni a természethez, nem tudna célokat kijelölni, megvalósítani, ahhoz eszközöket rendelni, illetve nem lenne képes irányítani a természeti folyamatokat. A szabadság nem pusztán a kauzalitástól (szükségszerű ok-okozati viszonyrendszertől) való mentességet jelenti, sokkal inkább az értékektől, sőt Istentől való függetlenséget. Az értékek általi meghatározottság ugyanis automatizmust jelentene, ami az etikában elfogadhatatlan. Megkülönböztetett negatív és pozitív értelemben felfogott szabadságot: az előbbin mindenfajta okságtól való mentességet érett, utóbbin pedig személyes önmeghatározást. Ebből fakadóan az erkölcs csakis autonóm lehet, hisz az ember az, akinek a döntést meg kell hoznia – az erkölcs csak így válhat ugyanis értékké. Másrészt a cselekedetekért az ember a felelős, a jó és rossz döntésekért és tettekért egyaránt.

További érdekes oldalak:

• Nicolai Hartmann
• Wolfgang Stegmüller: Korunk hat német filozófusa
• N. Hartmann: Lételméleti vizsgálódások (Válogatás kisebb írásaiból) Gondolat K., Bp., 1972
• N. Hartmann: Etika Noran Libro K., Bp., 2013

Farkas Zoltán cikke