III. Cum Deo pro Patria et Libertate
II. Rákóczi Ferenc a magyar szabadságharcot igyekezett kiterjeszteni Horvátországra is, számítva a horvátok bécsi udvarral szembeni elégedetlenségére és tekintettel horvát gyökereire is. A fejedelem Miskolcon tartózkodott, amikor 1704. január 18-án kiáltványt intézett a horvát rendekhez, amelyben kiemelte: „Mi is dicső véreitek utódai vagyunk", és hangoztatta, hogy az udvar neki ugyanazt a sorsot szánta, mint nagyapjának, Zrínyi Péternek. Kifejezte reményét, hogy a horvát nép vele közösen fog harcolni a szabadságért. "Hiszen benne is horvát vér csörgedezik, mert édesanyja horvát, s vele együtt dicsőséges ősök ivadéka. Önmaga nem nagyravágyásból, hanem hazaszeretetből fogott fegyvert. Ha tehát valaki, a közjó hátravetésével, nyíltan vagy kéz alatt neki ellenállana, mint a haza szabadságainak és törvényeinek árulója, érezni fogja a tűz és vas bosszuló súlyát." II. Rákóczi Ferenc figyelmeztette a horvátokat, hogy a határőrvidék visszacsatolásban nem bízhatnak. Acsády Ignácz a horvátoknak tett felhívásról megjegyezte:„Hogy a horvátok és ráczok ne zavarják terveit s kegyetlen betöréseiket meg ne újíthassák, míg főserege távol lesz, újra megkísérté megnyerésüket. Január 28-ikán Miskolczról felhívta a horvátokat, egyesüljenek vele a közös zsarnokság megtörésére. De a horvát országgyűlésen az idegen nagybirtokosok uralkodtak; a gyűlés a magyarok ellen nyilatkozott s az ország a kurucz világban épen úgy a magyarak ellen küzdött, mint bármelyik osztrák tartomány." Jóllehet a horvátok elégedettek voltak azzal, hogy Lipót király az országuk élére bánt nevezett ki (locumtenens vagyis báni helytartó helyett) és Pálffy személyével is, akit örömmel fogadtak, mégis az uralkodó, ahhoz, hogy Rákóczi felhívására ne pártoljanak át a szabadságharc oldalára, ismételten megígérte a határőrvidék polgárosítását. Ezt követően a horvát rendek a varasdi gyűlésen február 20-án a királynak ajánlottak meg 15.000 zsoldost a Dráva vonalának védelmére. Miután a fejedelem felhívása nem járt sikerrel a kurucok 1704 elején fegyveresen betörtek Horvátországba, Bercsényi Miklós egy júniusi keltezésű levélben pedig felvetette, hogy a törökkel kellene fenyegettetni a horvátokat.
A szabadságharc sikeréhez nagy szükség lett volna a horvátokra, így Rákóczi fejedelem, Bethlenből 1705. november 17-ikén Vojnovics József (Josip Vojnovic) horvát bárót, kit később ezredesének nevezett ki, küldte a horvátokhoz, újabb felhívással, hogy szövetkezzenek vele, mert ellenkező esetben hazaárulóként bünteti őket. Néhány hónappal később (1706. február 8-án) a fejedelem a miskolci tanácsülésből ismételten határozottan felszólította Horvát-Szlavonországot a szövetséghez való csatlakozásra. Azonban a „társországok" továbbra is hűségesek maradtak a császárhoz. Mindezek ellenére Rákóczi kitartott a mellett, hogy a horvátokra szüksége van a sikerhez, ezért az 1707. február 3-i rozsnyói tanácsülésből is felhívta a horvát és szlavón rendeket, hogy még az országgyűlés megnyitása előtt szövetkezzenek a magyar rendekkel. Természetesen a horvátok nem tettek elegét kérésének, ahogy Pálffy bán sem, akiben magyar nemzetisége miatt bízott mint leendő szövetségesben. Márki szerint Rákóczi fejedelem mégis az egész szabadságharc idején reménykedett abban, hogy a horvátokat megnyerheti a Habsburgok elleni harchoz, mert a horvát báni székben éppen egy magyar, Pálffy János ült.
Egyes horvát szerzők szerint a horvátok azért sem csatlakoz (hat)tak a szabadságharchoz, mert jóllehet Rákóczi katolikus volt, a kurucok zöme a református hitfelekezethez tartozott (illetve sokan közülük egyházellenesnek bizonyultak). Maga a fejedelem panaszkodott, hogy eleinte a katolikus papság nem csatlakozott hozzá, de ez igaz a nemességre is. Az előbbiek a protestánsok, az utóbbiak a parasztok vezérét sejtették benne.
Jóllehet olykor olvashatjuk, hogy „Az északi szlávok: a tótok és ruthének ragaszkodása nagyon szembeszökött a déli szlávok: a horvátok és kivált a szerbek gyűlölködésével", a valóság mégis más. A horvátok belső autonómiát élveztek, nekik Rákóczi nem tudott többett ígérni, mint amijük már volt. Ugyanez vonatkozik az uralkodó által kiváltságolt szerbekre is, akik mindvégig a császárt szolgálták és szemben álltak a kurucokkal.
A Rákóczi fejedelem és a horvátok közötti viszony megvilágítása szempontjából fontos megemlíteni az Alföldön letelepedett bunyevác, más néven dalmata etnikumot (a 17. és 18. századi okiratokban gyakran nevezik őket „katolikus rácoknak"), amely legnagyobb számban Magyarországra a bécsi háborúk idején vándorolt be. Ekkor 4-5 ezer boszniai és dalmáciai menekült érkezett hazánkba a ferences barátok vezetésével. Többen vádolták a kalocsai születésű boszniai provinciális Radnich Mihályt (Mihovil Radnić) azzal, hogy ő buzdította Magyarországra menekülésre a boszniai katolikusokat. Emerik Pavić munkájában forrást találunk a 17. századi bunyevác letelepedésről a Duna- és Tisza-mellékre. Eszerint erre a térségre érkeztek: „Andrija szerzetes Dubočacból 2700 fővel, Mihovil szerzetes Velikából 2300, Ivan Seočanin Majevacból 1500, Ilija szerzetes Dubočacból, Josip Rančanin és Šimun szerzetesek Modričaból 6500, Grgo Zagoščanin Seočnicéből és Zablatkeból 4500, Jure Turbić Kuzmadagnjeból 5300 fővel. Tehát a Duna és Tisza mellékére összesen 22 800 telepes érkezett." Közöttük muzulmánok is voltak, de ők közben átkeresztelkedtek. Jakov Tvrtkovčanin ferences pl. 337 muszlimot megkeresztelt. Ez az egyik magyarázata annak, hogy a bunyevácok között találhatók török eredetű nevek. Jelentős részük 1687-ben érkezett Szabadka, Szeged és Baja térségére, ahol határőri szolgálatot teljesítettek a szerbekkel együtt.
P. Únyi Bernardin idézi Somodi Kelemen atya levelét, amelyet 1774-ben írt Szabadkáról az egri zárdában lakó rendtársának, és amely lefesti a török elől elmenekült bunyevácok sorsát a Rákóczi szabadságharc idején. A levélben olvasható:
„1. A ferencesek e vidéken a mohácsi vész után kénytelenek voltak áldásos munkájukat beszüntetni, mert az itt lakó magyarság nagyobb biztonság okából Felső-Magyarországba menekült, s így e vidék elnéptelenedett. A török látva, milyen termékeny, nagy kiterjedésű földek vannak itt megműveletlenül, hozott Dalmáciának általa megszállt vidékéről a török hiten lévők mellé katolikusokat. Skizmatikus szerbek voltak itt a török világ alatt.
A katolikus híveket a szegedi barátok gondozták felváltva. Nádasokban, mocsaras helyeken, titkon, álruhában végezték funkcióikat. 1694-ben P. Ludasi Jeromos már állandó kurátora a szabadkai bunyevácoknak. 1710-ben Kovács József személyében új adminisztrátort kap Szabadka. A ferencesek 1773-ig gondozták a híveket, mikor is az addig Dunapatajon működő Sztánics István magyar-illír nyelven beszélő plébánost nevezték ki első világi pap lelkésznek.
2. Jankón (Jánoshalma - a szerző) a törökvilág alatt az idetelepített dalmatákat a szegedi ferencesek vették gondozásba, ameddig csak lehetett; amiről az itteni bunyevácok tanúskodnak, de a lakosság a Rákócziféle felkelés alkalmával elmenekült Péterváradra, majd nemsokára visszatért Szent Máriára (Szabadkára). Jankó 1731-ben népesült be magyarokkal. Aplébániát 1731-től 1733-ig a szabadkai ferencesek látták el.
3. Mélykúton ugyancsak a ferencesek működtek a török hódoltság idején. Török ruhába öltözve jártak-keltek itt a barátok. A dalmata lakosság a Rákóczi-felkeléskor elmenekült, helyükbe a magyarok 1728-ban költöztek ide. 1748-ig a ferenceseké volt a plébánia.
4. A bácsalmási dalmatáknak is a papjai ferencesek voltak. Az elmenekült lakosság a zentai csata után visszatért helyére, 1740-ig a mieink működtek itt.
5. A ludasi hívek a török kiűzetése után Szabadkára költöznek ferences páterukkal együtt.
6. Bajmokon a ferencesektől vezetett dalmaták 1704-1705-ben elmenekültek, és a község csak 1774-ben népesedik be újra. "
Rákóczi fejedelem 1703-ban felhívta a szerb és a bunyevác-horvát határőröket is, hogy csatlakozzanak hozzá, amit ők elutasítottak. Ezt követően a kurucok Titelnél legyőzték az osztrák hadsereg támogatása nélkül maradt határőröket, így szabad utat kaptak Bácskába való beözönlésre. A császári szolgálatban álló „rácok" (szerbek és az akkor katolikus rácoknak nevezett bunyevác határőrök) és a kurucok közötti harcok kegyetlen leszámolással jártak és mérhetetlen szenvedést okoztak az Alföld polgári lakosságának, a magyar és a szerb, illetve bunyevác parasztságnak. Kétségtelen, hogy a délszláv határőrök a Duna és a Tisza közötti területen rettenetes pusztítást követtek el, ahogy a Rákóczi vezette kurucai a Duna-Tisza közének elfoglalása során nem kevésbé kegyetlen bosszújáráshoz folyamodtak. A délszláv hadak átmenekültek a Szerémségbe, családjaik pedig elrejtőztek a nádasokban, melyeket a kurucok rájuk gyújtottak s a mocsarakban valóságos hajtóvadászatot rendeztek ellenük. A falvakban és a mezőkön talált gulyákat, csordákat elhajtatták. Ezt követően 1704 nyarán Rákóczi körülvette Szeged belvárosát, a Palánkot, Márki szerint „a ráczok egyik főfészkét", majd kimerültség miatt lázba esett és már súlyos beteg volt, mikor parancsot adott a Palánk ostromára. ,Azonban a roham sikerült s a kuruczok a várost bevették és a ráczok házait kirabolták. Tehát három hét alatt s így hallatlan gyorsasággal dicsőségesen befejezte a ráczok ellen intézett hadjáratát." Valójában ekkor a Palánkban a határőri szolgálatot a szerbek és a bunyevácok (közismert néven: „szegedi dalmaták") látták el. Matija Evetović a Rákóczi katonáinak szegedi gonosztetteiről -a „legnagyobb bunyevác" Antunovics János püspök (a piarista gimnázium tanulója) feljegyzésére hivatkozva- megjegyzi, hogy egy kálvinista katona a templom ajtaja elé állt és amint Szúz Mária szobrát látta felkiáltott: „Asszony, adj kenyeret!" Ezután puskájából rálőtt: a szobornak letörte a kezét, de a golyó visszapattant a Boldogasszony szobráról és megölte a katonát.
A fejedelem felszólította Csarnojevics (a magyar irodalomban olykor Csernovics) Arzén patriarchát, hogy nemzetével tudatja mennyi törvénytelenséget szenvedett a némettől és a közügy elősegítésére tartson vele gyűlést s biztosítsa az egész népet, hogy minden sérelmét orvosolni fogja. A patriarchának 20.000 forintot ígért fáradozásaiért, s Hellebrandt János ezredest bízta meg, hogy ebben az ügyben tárgyaljon vele, mivel Hellebrandt a szerbek kibékítésének nagy barátja volt. Azonban a kibékülés nem következett be.
A bácskai déli szlávok (szerbek és horvátok) főként Szeged bevétele után kerültek nehéz sorsra, amikor Rákóczi katonái megtorlásban részesítették azokat közülük, akik nem akartak csatlakozni soraikhoz. Az egyik ilyen megtorlásban, a ludasi rét felgyújtásánál sokan meghaltak az oda menekültek közül. Ezért a helyi bunyevác-horvát lakosság a ferencesek vezetésével 1704-ben Péterváradra menekült. Ott maradtak hét évig, amíg a bácskai harcok nem fejeződtek be. A ferencesek egyike a már említett Ludasi Jeromos ("Dalmata de natione nostra") volt, aki a péterváradi bunyevácok lelkipásztora maradt 1711-ig, amikor ismét visszakerült Szegedre méghozzá mint az alsóvárosi kolostor gvárdiánja.
A bácskai, szerémi, budai szerbek és bunyevácok ellen 1705-6-ban Bottyán István harcolt nem kisebb elszántsággal, mint elődei, minek következménye lett a szerb és bunyevác granicsárok 1707. április 3-iki bosszúja, amely során Kecskemét városát feldúlták, fölégették s lakosai közül 394-et lekaszaboltak. Ebben a csatában a szabadkai bunyevác határőrök véres bosszút álltak a kuruc seregen, amelyről Ivan Ivanic bunyevácokról írt könyvében megemlíti, hogy Szabadkán lemészárolt nőket, időseket és gyerekeket oly méretben, hogy a Szent Rókus kápolna melletti temető tele volt áldozataival. Ezért lett ilyen kegyetlen a határőrök bosszúja Kecskemét és Nagykőrös területén, amely miatt sokan és sokáig tiltakoztak.
A Rákóczi- szabadságharc az egyik tényező volt, amely a bunyevácok („gens nostra Dalmatica") számának csökkenéséhez vezetett Dél-Magyarországon. „Ekkor a dalmaták a nádasokba, Péterváradra és Szegedre menekültek, majd visszatértek falvaikba. Ezzel a letelepedéssel véglegessé vált lakóhelyük. Ezután csak kisebb belső migrációkról beszélhetünk, amit Cothmann udvari tanácsos rendezési és telepítési tervei véglegesítettek."
IV. Horvátország a Szatmári béke után
A Rákóczi szabadságharc és a szatmári béke eredményeként 1712. március 9-én a zágrábi püspök, Esterházy Imre meghívására, a horvát rendek összegyűltek a püspöki rezidenciájában (Horvát-Szlavónország területén a zágrábi püspök helyettesítette helytartóként a politikai ügyekben a horvát bánt, Pálffy Jánost, aki nem tartózkodott az országban) és elfogadták az ún. horvát Pragmatica Sanctiot. Az 1712:7. számú határozat kimondja, hogy Horvátországban az uralmát mindenkor az örökölje, aki Ausztria, Stájerország és Karinthia fölött uralkodik.
A horvát száboron megjelent rendek úgy érezték, hogy háttérbe szorultak Magyarországgal szemben, ezért külön kiemelték, hogy ők nem Magyarországnak, hanem a magyar királynak vetették alá magukat, mint szabad nép. Az 1712. március 15-iki császárhoz intézett feliratban a szábor kimondta: "Mi ugyan, a törvények szerint, Magyarországhoz társult ország vagyunk, de nem vagyunk alattvalói. Valamikor saját vérünkből származó királyaink voltak, nem pedig magyar királyok. Semmiféle erő, sem rabság nem rendelt minket a magyarok, illetve a magyar király alá, hanem mi saját akaratunkból fogadtuk el a magyar király uralmát. A királyukat addig fogjuk elismerni, amíg az Ausztria uralkodója lesz. Ha ez nem következik be, akkor nem fogjuk hallgatni a szabad választás csábító szavát. Nem vagyunk kötelesek Magyarországot követni, mert szabadok vagyunk, nem pedig rabok". Hogy Magyarországon miként fogadták a Sabor döntését legjobban festi le a magyar országgyűlés légköre. Ugyanis, amikor az 1712. évi pozsonyi országgyűlésen megjelentek a horvát követek és főurak, a magyar rendek hangosan fejezték ki elégedetlenségüket.
Jóllehet az 1712. évi 7. sz. sabori határozat nem nyert szentesítést, mégis nagy szerepe volt a későbbi 1723. évi (magyar) Pragmatica Sanctio elfogadásában. 1713. április 19-én VI. Károly császár ünnepélyesen kihirdette a Habsburg-család házi törvényét (osztrák Pragmatica Sanctio), mely szabályozta a trónöröklés rendjét, amit 1720-ban elfogadtak az örökös tartományok, 1722. június 30-án pedig a magyar országgyűlés is. Az 1723. június 19-én szentesített 1723:I, II. tc. rögzítette, hogy a magyar korona a Habsburg-ház I. Lipóttól leszármazó nőágán az elsőszülöttség szerint az alábbi sorrendben öröklődik: III. Károly leányai, majd I. József, végül I. Lipót leányai. A trónra jutó nőágon belül azonban ismét a fiági leszármazás érvényesül. Az utolsó Habsburg-házi férfi uralkodó, III. Károly halálával hatályba lépett a Pragmatica Sanctio, így 1740-ben trónra lépett a 24 éves leánya, Mária Terézia.
Dr. Heka László PhD.
a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának egyetemi docense
