Franz Brentano (1838-1917)

A Rajna-vidéken született, apja maga is író volt, és a család neves tagja volt a romantikus költő, Clemens Brentano is. Tanulmányait Münchenben, Würzburgban, Berlinben és Münsterben végezte, disszertációját Arisztotelészből írta. 1866-ban Würzburgban habilitált és filozófiát tanított, emellett teológiai tanulmányokat is végzett, idővel pedig katolikus pappá szentelték. 1871-ben, amikor a pápa kinyilvánította a pápai csalhatatlanságot, Brentano elhagyta Würzburgot, és tiltakozásképpen az egyháznak is hátat fordított (1873). Ezután Bécsben privát docensként filozófiaprofesszor lett. 1879-ben kilépett a papi rendből, hogy megházasodhasson. Felesége halála után elhagyta Ausztriát, élete utolsó éveit Firenzében töltötte. Jelentősebb írásai: A pszichológia empirikus szemszögből (1874), illetve Az etika megalapozása és felépítése (1889). Pszichológiai és filozófiai meglátásai révén komoly hatást gyakorolt Moore-ra, illetve bécsi hallgatóságára, többek között Husserlre, A. Meinongra, Rudolf Steinerre és Sigmund Freudra.

Pszichológia az ismeret kulcsa?

Brentano az erkölcsfilozófia történetének vizsgálatakor arra a következtetésre jutott, hogy a korábbi etikai irányzatok a morált különféle forrásból eredeztették – pl. a szépből, a logikai szabályokból, a természetes szükségletekből, illetve voltak, akik az ember veleszületett sajátosságának tekintették. Az osztrák gondolkodó szerint azonban a jó „a pszichikai tartalmú képzetekből származik” (F. Brentano, Bp., 1994, 55.)

Arisztotelész és a skolasztikus gondolkodás alapján sajátos filozófiai pszichológiát (egyfajta „pszichognósziát”) igyekezett kidolgozni, hiszen úgy vélte, hogy a filozófiának is képzetekkel, ítéletekkel és következtetésekkel van dolga, amik alapvetően pszichológiai aktusok.

De Brentano olyan deskriptív pszichológiában gondolkodott, mely a tudati fenoménekkel foglalkozik. Megkülönböztetett fizikai és pszichológiai fenoméneket, s a kettő közötti lényegi különbséget arra vezette vissza, hogy a pszichikai fenomének mindig vonatkoznak valamire, vagyis intencionálisak. Ezen azt értette, hogy nem tudunk észlelni, ítélni, képzelni, ha ezt nem valamire vonatkozóan, valamire irányultan tennénk. De ez azt is jelenti, hogy tudok úgy képzelni valamit, hogy az a valami aktuálisan nem létezne, ténylegesen nem lenne. „Nincs hallás valami meghallott, hívés valami elhitt, remény valami reménylett nélkül, és nincs öröm anélkül, hogy valaminek ne örülnénk …”. (Uo. 55.) Ezzel szemben a fizikai fenoméneket csak akkor tudom tételezni, ha azok valójában is léteznek.

A képzetektől a tetszésig

A pszichikai jelenségeket három alapvető osztályba sorolta: 1. a képzetek, 2. ítéletek, melyek nem egyszerűen a „képzetek összetétele vagy egymásra vonatkoztatása”, hanem a képzet és a „képzet tárgyának elismerése vagy elvetése”. 3. „érzelmi mozgások”, amit Arisztotelész órexisznek (vágyakozásnak, törekvésnek), Descartes pedig akarati mozgásnak vagy érzelemnek nevezett és szeretetként, illetve gyűlöletként vagy tetszésként, illetve nem-tetszésként áll elő. A tudat intencionalitása magában foglalja tehát az irányultságot is, vagyis egy dolgot vagy elfogadok, vagy elutasítom (ítéletalkotás), illetve kedvelem vagy gyűlölöm, tetszik vagy nem tetszik („érzelmi mozgás”).

Igaz/hamis, jó/rossz

Ezek szerint, ha egy dolgot „igaznak” vagy „hamisnak” nyilvánítok, ítélek, akkor az evidencia élménye igazít el engem a döntéskor, ám ez az evidencia csak át/megélhető, közvetlenül belátható, de nem elemezhető tovább, nem definiálható. Arra a kérdésre viszont nem adott igazán megnyugtató választ, mi a garanciája annak, hogy a helyes evidenciákat a hamisaktól el tudjuk különíteni. Az igaz és a jó tárgyalásakor a megoldást az előnyben részesítés mozzanatában vélte felfedezni: „Ami igaz, mind egyenlőképpen igaz, de ami jó, nem egyenlőképpen jó; a „jobb” pedig nem más, mint a többi jóval szemben előnyben részesíthető, vagyis az, ami valami jóhoz képest önmaga alapján joggal élvez elsőbbséget.” (F. Brentano, Bp., 1994, 66.) Ehhez olyan mértéket, kalkulust, mint amit az utilitaristák ajánlottak, Brentano nem támogatott. Az ember legfőbb célját azonban körvonalazta: „A jónak lehetőleg minderre [Földön jelenleg élők egész világa (...) távolabbi jövő] kiterjedő elősegítése: nyilvánvalóan ez a helyes életcél, amelyre minden cselekvésnek irányulnia kell: ez az egyetlen és legfőbb parancsolat, amelytől minden más parancsolat függ.” (Uo. 72.)

Evidenciafelfogásával nagy hatással volt a husserli fenomenológiára, illetve az axiológiai, vagyis értékelméleti etikákra. (Axiológián az értékek filozófiai vizsgálatát értjük, vagyis annak megállapítását, mik valójában az értékek, hogyan viszonyulnak egymáshoz, a léthez, illetve a kelléshez.) Mindazonáltal a mindennapokra szóló nehéz feladattal igyekszik felruházni az olvasót: „...valamennyi nemes hajlamunk bizonyos harmonikus fejlesztésére és gyakorlására kell törekednünk”, mert ezáltal a „legfőbb gyakorlati jó” érhető el, mégpedig a megegyezés révén.

További érdekes ötletek: 

• Franz Brentano: Az erkölcsi ismeret eredete, Kossuth K., 1994
• Keller György: Az erkölcsi belátás fogalma és az etika megalapozása Franz Brentanonál

Farkas Zoltán cikke