Mindszenty József bíboros az üldözöttek védelmében I.
2017/05/30 22:57
1145 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek, Magyarország utolsó hercegprímása többször fölemelte szavát az emberi jogok védelmében, a vallásuk, anyanyelvük, nemzet(iség)i hovatartozások miatt üldözöttek érdekében.

mindszenty

„Mindszenty József prímási tekintélyének teljes erkölcsi súlyát latba vetette az emberi jogok megsértése ellen" - írta róla monográfusa, Balogh Margit.

Még veszprémi püspök korában - Grősz József kalocsai érsekkel közösen - fölhívta az Ideiglenes Nemzeti Kormány miniszterelnökének figyelmét a Németországba történő deportálások jogtalanságára, a szovjet fogolytáborokban uralkodó rossz állapotokra és a letartóztatott papokicai való rossz bánásmódra. 1945. október 10-én levélben tiltakozott dalnoki Miklós Bélánál a magyarországi németek - kollektív bűnösség elve alapján történő - kitelepítése ellen. Nem sok eredménnyel, hiszen 1945. december 29-én megjelent az a kormányrendelet, amely a németajkú lakosság Németországba való áttelepítését mondta ki (12.330/1945.M.E.). 1946. július 1 7-i levelében a titoista partizánok délvidéki magyarok elleni agressziójáról (gyilkosságok, tömeges és erőszakos kitoloncolások) tájékoztatta Nagy Ferenc miniszterelnököt - egyedül a magyar közéleti vezetők közül.

A homogén csehszlovák nemzetállam megvalósításának jegyében Edvard Beneš és a londoni emigráns kormány már 1942-1943 fordulóján kiegészítette programját a magyar nemzetiségű lakosság kitelepítésével. Ezt később (1944 tavaszán) a moszkvai csehszlovák kommunista csoport és (1944-1945 fordulóján) a Szlovák Nemzeti Tanács is elfogadta, majd a kassai kormányprogram (1945. április 5.) részévé lett.

A gondolat, hogy a csehszlovák nemzetállam megvalósulásának, kialakulásának (egyik) akadálya a magyarság nem új keletű a beneši eszmerendszerben. Már 1916-ban - párizsi emigrációjában - megfogalmazta, Zúzzátok szét Ausztria-Magyarországot című munkájának ötödik fejezetében (A csehszlovákok és a magyarok: Egy legenda, amit szét kell rombolnunk), hogy a magyarság a tizenegyedik század óta elnyomásban tartja a Kárpát-medencei szlávokat, akiket erőszakkal magyarrá akar tenni. „A három millió szlováknak - írta Beneš az első világháború idején - három képviselője van a budapesti parlamentben. Ma Magyarországon teljesen keleties rendszer a jellemző. Nincs hely arra, hogy elmeséljem a sok kegyetlenséget, amit a magyarok a szlovákokkal és a jugoszlávokkal szemben elkövettek, és amelyek miatt még inkább utálat tárgyai a szlávok körében, mint a németek. Fél évszázad óta végzik intrikájukat, minden nyomorult eszközzel magyarizálni akarják a szlovákokat. Egyes vidékeken ez sikerült is nekik." A fejezet zárógondolataiban - még egy merőben más történelmi szituációban, a nyelvi-etnikai határokra (is) utalva - így fogalmazott: „Nem csak meg kell semmisíteni Ausztriát, hanem először le kell választani róla Magyarországot, a magyarokat és a németeket el kell választani egymástól, csak az általuk lakott területeket szabad meghagyni nekik és fel kell szabadítani a szlávokat."

Az 1945 utáni csehszlovák vezetés megfosztotta a felvidéki magyarokat állampolgárságuktól és anyanyelvük szabad használatától. Edvard Beneš csehszlovák köztársasági elnök 1945. augusztus 2-án bocsátotta ki a 33/1945. számú dekrétumot, amely a magyarokat és a németeket megfosztotta csehszlovák állampolgárságuktól. 1945. október l-jén lépett hatályba a 88/1945. számú elnöki dekrétum, ami alapján a tizenhat és ötvenöt év közötti életkorú férfiakat, valamint a 18 és 45 év közötti életkorú nőket közmunkára lehetett kirendelni lakóhelyüktől távol eső vidékekre is (ez képezte később a magyarok tömeges internálásának jogi alapját). 1946. február 27-én Magyarország lakosságcsere-egyezményt kötött Csehszlovákiában, amely szerint ahány magyarországi szlovák jelentkezik az áttelepülésre, a csehszlovák kormány annyi magyart eltávolíthat országa területéről.

1946 júniusában a csehszlovák hatóságok megkezdték a reszlovakizációt, „visszaszlovákosítási kampányt". A magyarokat választás elé állították: vagy szlováknak vallják magukat és visszakapják állampolgárságukat, vagy el kell hagyni hazájukat, kiutasítják őket. Ennek következtében kb. 400 000 - többnyire szlovákul nem is értő - magyar vallotta magát szlovák nemzetiségűnek. Néhány járásban azonban (pl. komáromi, párkányi) a kampány nem érte el a várt hatást. Erről a vidékről magyarok tízezreit telepítették erőszakkal Csehországba, elsősorban a korábban németek lakta térségekbe - ezzel próbálva megbontani magyar kisebbség területeinek zárt tömbjellegét.

A lakosságcsere 1947 áprilisában kezdődött meg. 1948 tavaszára 70 273 szlovák hagyta el önként Magyarországot, illetve 68 407 magyart telepítettek ki Csehszlovákiából. Ténylegesen ennél jóval többen érkeztek Magyarországra (20 000-30 000 embert azérttelepítettek ki, mert 1938. november 2. után költözött a Felvidékre, további 6 000 fő önként hagyta el Csehszlovákiát. A kitelepítések 1949-ben értek véget.

Dr. Miklós Péter PhD
történész, teológus
a Szegedi Tudományegyetem oktatója

Kép forrása.