Hamvas Endre csanádi püspöknek - akinek egyházmegyéjéből Eleket, Almáskamarást, Kübekházát és Újszentivánt érintette a kitelepítés - 1946. január 8-án kelt levelében a következőket írta: „A magam részéről illetékes helyen idejében mindent megtettem az államhű németajkú lakosságnak eddigi lakóhelyén való visszamaradhatása érdekében. Sajnos nem sok eredménnyel." Hasonló tapasztalatai miatt fogalmazta meg Reibel Mihály plébános - a németek lakta Elek lelkésze - egyik beadványában, hogy csak „azt lehessen internálni, akiről kétségen kívül megállapítható, vagy a hármas bizottság megállapította, hogy volksbundista, mert ma elegendő, ha valakinek szép háza vagy gazdasága van, hogy a vagyonából kiforgassák."
Mindszenty József 1946. július 22-én Gyöngyösi János külügyminiszterhez fordult levélben. Fölhívta a politikus figyelmét az erőszakos reszlovakizációra, valamint a csehszlovák hatóságok szabad nyelvhasználatot és szabad vallásgyakorlatot sértő intézkedéseire.
„Csehszlovákia a területén levő 750.000 magyarból 200.000-et kiutasítással, vagyonelkobzással, internálással, fenyegetéssel arra kényszerített, hogy szlováknak vallják magukat. 400.000-et pedig hivatalos nyilatkozatok szerint kiűzni szándékozik. A magyar püspöki kar júl. 21-i értekezletéből mindkét embertelen tény ellen tiltakozik a művelt világ színe előtt és kéri, hogy az önkény tobzódása szűnjék meg azokkal szemben, akik őseikkel a IX. század óta lakják azokat a területeket, és mint emberek birtokosai az emberi jogoknak. Most pedig még a templomokban és tiltják magyar anyanyelvük használatát. Az, hogy 1938-ban örültek a Magyarországhoz való visszatérésnek, amellyel különben is 90%-ban magyar és összefüggő tömböt alkotnak, nem lehet ma bűnük. Melyik egyén és nép nem örül akkor, ha ősi hazája keblére visszatérhet?"
A hercegprímás levelében javasolta, hogy a csehszlovák állam - a győztes szövetséges nagyhatalmak közbenjárására - engedje át magyarlakta területeit Magyarországnak, ezzel ugyanis egy csapásra megszabadulna a nem kívánt kisebbségtől. Mindszenty szerint: „Mivel Csehszlovákiának nem kell ez a tömb emberi jogokkal, területestől engedjék vissza a hatalmak Magyarországhoz, így szűnik meg az igazságtalanság az egyik és a szenvedés a másik oldalon, így lesz béke Közép-Európában. Hasonló értelemben síkra száll a magyar püspöki kar a régi Magyarország összes lakóinak emberi jogáért."
A hercegprímás elképzelése, hogy a felvidéki, többségében magyarok által lakott területek kerüljenek Magyarországhoz, nem volt egyedi a magyar politikai életben. A béketárgyalásokat előkészítő 1946. március 6-i pártközi értekezleten a csehszlovák-magyar határral kapcsolatban a Kisgazda Auer Pál és a nemzeti parasztpárti Farkas Ferenc a „kompakt magyar többségű vidékek" visszakövetelését javasolta, ezt azonban mind a kommunisták, mind a szociáldemokraták elutasították. Ezen a megbeszélésen a kisgazdapárti Gyöngyösi azt az álláspontot képviselte, hogy az agresszív csehszlovák nacionalizmusra válaszul Magyarország fogadja be a felvidéki magyarokat, de csak területeikkel együtt. Ha ez a prágai kormánynak nem tetszik, hagyjon föl asszimilációs politikájával. Mivel a külügyminiszter ezen törekvését a munkáspártok - a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt - nem támogatták, lemondását kilátásba helyezve távozott az értekezletről.
Végül az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződés értelmében nem történt határmódosítás Magyarország javára, sőt, három magyarországi falu (Dunacsún, Oroszvár, Horvátjárfalu) negyvenhárom négyzetkilométernyi területtel Csehszlovákiához került.
A felvidéki magyarok védelmében 1946. november 30-án Francis Spellman New York-i érsekhez és Bemard Griffin westminsteri érsekhez fordult táviratban. Tiltakozását a csehszlovákiai magyarellenes intézkedések ellen 1947. február 5-én megismételte: VI. György brit uralkodónak, Harry S. Truman amerikai elnöknek és Giovanni Battista Montini bíborosnak - a későbbi VI. Pál pápának - írt táviratot a következő szöveggel:
„Mély hódolattal, bizakodó esengéssel terjesztem elő a Csehszlovákia által a két évvel ezelőtt impériuma alá utalt, közel 652 000 magyarnak kegyetlenül borzalmas üldöztetését. Kollektíve, bírói ítélet nélkül megfosztottak mindenkit emberi jogától, minden vagyonától, anyanyelvű vallás- és kulturális szabadságától. Ezeket a jogokat a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek Alapokmánya szentnek és sérthetetlennek deklarálták és tekintélyükkel szavatolták. November 16. óta közmunka ürügyével, fegyveres hatalommal deportálják a csecsemőket, aggastyánokat, ágyban fekvő súlyos betegeket, szülő nőket, továbbá önálló kereskedőket, 20-100 holdas önálló kisgazdákat, főiskolát végzett felszentelt papokat az ezeréves szülőföldről 500-600 kilométer távolságra marhaszállító vagonokban béresszolgának. A betegek és a csecsemők közül az úton a húszfokos hidegben sokan megfagynak, elpusztulnak. Az emberiesség nevében kérem, hogy amint az Egyház a két évvel ezelőtt lezajlott zsidódeportálás megakadályozásánál közreműködött, méltóztassék az Isten örök törvényeibe és az emberiességbe ütköző deportálás ellen tiltakozó szavát felemelni és százezrek égbekiáltó gyötrelmeit megszüntetni."
Eredménye a táviratnak nem lett. Ez azért sem meglepő, mert az angol külügyminiszter helyettesei a Londonban tárgyaló - Nagy Ferenc kormányfő vezette - magyar delegáció tagjainak 1946. június 21-22-én kifejtették a szövetséges hatalmak álláspontját a csehszlovák és a magyar államhatár, valamint a kitelepítések kérdésében. Az első helyettes kijelentette, hogy az angol kormány elképzelhetetlennek tartja, hogy egy győztes hatalmat - a csehszlovákokat - próbáljon meg rávenni arra, hogy területeiből adjon át egy vesztes országnak - Magyarországnak. Majd hozzátette: „A cseheknek nagyon rossz tapasztalataik vannak a kisebbségeikkel, és ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni." A második helyettes pedig a következőképp fogalmazott: „Őfelsége kormánya München után nincs abban a helyzetben, hogy kioktassa a cseheket."
A hercegprímás 1947. október 2-án a magyar püspöki kar nevében fordult a katolikus hívekhez. A deportálásokról kiadott pásztorlevélben a főpap ismét a - magyar egyház által elítélt - hitleri zsidóüldözéshez hasonlította a kitelepítéseket: a csehszlovákiai magyarokét éppúgy, mint a magyarországi németekét. Mindkettőt igazságtalannak és csak további nemzetiségi ellentétek kirobbantójának tartotta. Különösen a kitelepítések végrehajtásának durva és erőszakos volta háborította föl.
Tagadta a kollektív felelősség és a kollektív bűnösség elvét, amelyben az isteni íratlan is, valójában kiűzés és körülményei sok esetben kegyetlenek. Ez az egyik égetően fájó magyar seb."
1948 májusában a Marosmenti Mária-napok rendezvényei miatt Makóra látogató Mindszenty József meglátogatta a Csanád vármegyébe telepített felvidékieket. Amikor értesült arról, hogy a makói szentmiséjén több száz Pitvarosra telepített katolikus vett részt, úgy döntött, elmegy közéjük.
A még viszonylag szabadon működhető magyar katolicizmus utolsó nagy rendezvénysorozata volt az 1947 augusztusa és 1948 augusztusa között Szűz Mária tiszteletére tartott Boldogasszony éve. Ennek keretében a bíboros Makón 1948. május 23-án, Szentháromság vasárnapján reggel kilenc órakor a Szent István téren fölállított tizenkét méter hosszú és nyolc méter széles tábori oltárnál mutatott be szentmisét, amelyet ünnepélyes körmenet követett.
A szertartáson nyolcvanezer ember vett részt. A rendezvény sikeres lebonyolítását az államhatalom minden lehetséges eszközzel igyekezett gátolni. Amint azt például Tóth Péter (1895-1972), Ószentiván (a mai Csongrád megyei magyar-szerb határátkelőhely, Tiszasziget) plébánosa is följegyezte: „Bár minden oldalról akadályozták az utazást - emlékezett Tóth Péter - autóbuszainkat, (természeti) és írott (kinyilatkozatott) törvények megsértését látta. „A magyar püspöki kar körvonalazott alapokon kötelességszerűen már hosszú időn keresztül ismét következetes és kemény küzdelmet folytat a pusztán faji alapon és kollektíve űzött emberüldözéssel szemben. Miként a hitleri időben a zsidókkal történt, most is több, sőt sok-százados lakóhelyükből, otthonukból, vagyonukból kimozdítanak, vándorlásra, nyomorgásra kényszerítenek és kárhoztatnak százezres, sőt milliós tömegeket származásuk és anyanyelvük miatt. Kitelepítésnek nevezik ezt. A béke előmozdításának és biztosításának egyik modern főeszközét vélték feltalálni benne, és kényszerrel életbe léptetik, végrehajtják azt."
A körlevélben a csehszlovákiai kitelepítéseket - „a hazához hű német származásúak" Magyarországról való eltávolítása mellett - „égetően fájó magyar sebnek" nevezte. „Csehszlovákiában deportálják vagy kiűzik a kereken hétszázezer létszámú magyarságot arról a területről - fogalmazott Mindszenty - ahol őseiben is már közel ezer esztendeig zárt tömbben élt és lakik a Duna fölött és amely terület csak az előző világháború után, tehát alig negyedszázada nyert az új államalakulathoz odacsatolást. A kitelepítés, ha mindjárt némi részében kínos állami megegyezés alapján történik teherautóinkat az utolsó percben lemondták, mégis sikerült nagy propagandával összehozni és Makóra kocsikon, vonaton és kerékpáron kb. 120 hívővel eljutni és az ünnepségen, a felejthetetlen szép körmeneten részt vennünk. Megható volt, amikor hajnali 3 órakor minden irányból kocsik, biciklik, jókedvű búcsús nép és együtt szervezett menetben indult a falu plébánosa vezetése alatt. - Van még katolikus öntudat a népben, csak fel kell ébreszteni a szunnyadó erőket!"
Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy akkoriban a szegedi (Kálvária sugárút 9-11.) Pázmány Péter Népi Kollégium - amelyet később Mészáros Lázárról neveztek el - lakója volt érettségire készülő diákként Katona István brixellumi címzetes püspök (korábbi váci segédpüspök, jelenleg az egri főegyházmegye általános érseki helynöke). Az akkor tizenkilenc éves fiatalember egyik társával, Katona Nándorral (1930-1996), a későbbi szeged-csanádi püspöki irodaigazgatóval együtt, szeretett volna részt venni Mindszenty makói szentmiséjén. A kollégium vezetője azonban nemhogy nem engedte el őket, de néhány napon belül mindkettejüket eltanácsolta az intézményből. Ebből is érzékelhető: ha Mindszentyről volt szó, a kiépülő kommunista diktatúra még a középiskolásokat sem kímélte.
Az 1948. május 23-án Makóról Pitvarosra érkező Mindszenty bíborost több mint hétszáz a Felvidékről kitelepített magyar katolikus hívő fogadta. A korabeli sajtó szerint „a hercegprímás itt arra buzdította a hívőket, hogy legyenek apostolok példaadóan erkölcsös életükkel, tiszta családi szentélyükkel, ragaszkodásukkal a hithez és az egyházhoz".
Mivel az észak-csanádi térségben - Pitvaroson, Ambrózfalván és Csanádalbertin - a többség hagyományosan evangélikus hitű (és szlovák nemzetiségű) volt, katolikus templom és plébánia nem, csak evangélikus egyházközség működött a két nagyobb településen, Pitvaroson és Csanádalbertin. A falvak katolikusainak lelki ellátását a szomszédos Csanádpalota plébánosa - a lakosságcsere idején - Havadi Ferenc és káplánja, Gyurkovics Béla látta el.
Hamvas Endre csanádi püspök 1947 áprilisában intette Havadi Ferenc csanádpalotai lelkészt, hogy figyeljen a betelepülőkre, hogy „kellő fogadtatásban és lelkipásztori gondozásban részesüljenek. A plébános püspökhöz írt levelében a szülőföldjüktől megfosztott Pitvarosra érkező magyarokról: „A betelepülők nagyon szomorú hangulatban érkeztek. Igyekeztem lecsillapítani őket, mert igen elkeseredettek." Majd kifejtette, hogy az első érkezők még szabadabban hozhatták ingóságaikat, míg a később áttelepítettek már csak néhány eszközükkel, használati tárgyukkal érkeztek. Az ügy fontosságára való tekintettel a püspök Csepregi Imre makói plébánost a ki- és betelepítési ügyek püspöki biztosává nevezte ki, akitől rendszeresen jelentést is kért. A püspökség híveinek etnikai összetétele a második világháborút követő években megváltozott, hiszen a csanádi egyházmegye területét nagyszámú katolikus német volt kénytelen elhagyni, a távozó evangélikus szlovákok helyére pedig katolikus magyarokat telepítettek.
Az elűzött és Pitvarosra telepített felvidéki magyarokat papjuk, Beltovszky László gútai plébános is meglátogatta és hetekig lelkipásztorkodott közöttük. 1947 nyarán a helyi katolikusok levélben kértek katolikus lelkészt falujuknak s katolikus hittant gyermekeiknek. „Akaratunk ellenére elszakítottak nemcsak ősi lakóhelyünktől, hanem papjainktól, templomunktól is. Magyarságunkhoz és vallásunkhoz hűek akarunk maradni. Velünk együtt kitelepített és más községekbe került testvéreink templomhoz és lelkiatya vezetése alá kerültek, de nekünk, akik legtöbben vagyunk egy tömbben, nincs templomunk. A jelen körülmények között a vallásban van egyedüli vigaszunk. Vasárnap van lehetőségünk szentmisét hallgatni, mert Csanádpalotáról egyik főtisztelendő úr ki szokott jönni, de sokan közölünk naponként járultunk szentáldozáshoz."
Hamvas Endre augusztus 10-én meglátogatta pitvarosi híveit, s meggyőződött vallásos meggyőződésük komolyságáról. Nem sokkal később pedig, 1947. november l-jével plébániát alapított Pitvaroson. Első lelkészévé Debreczeni Kálmánt - korábbi tábori esperest - nevezte ki, aki nem volt népszerű a Felvidékről betelepült hívek között, ezért 1948 áprilisában lemondott a plébánosságról és májusban el is hagyta a falut. Őt 1948 májusától a fiatal Kiss Ferenc makói segédlelkész követte, aki hamar megtalálta a közös hangot újdonsült híveivel és nagy erővel megkezdte a közösség szervezését, valamint a templom és a plébániaépület fölépítését.
1948 áprilisában a pitvarosi katolikus plébánia köztéri és útszéli keresztek állítását kezdeményezte a falu főterén, illetve az odavezető utak mentén. A községi képviselőtestület 1948. április 8-i ülésének jegyzőkönyvében olvashatjuk, hogy „a pitvarosi róm. kat. egyházközség azzal a kéréssel fordult a község elöljáróságához, hogy engedje meg a piactéren a hősök szobrától délre és az artézi kúttól észak-nyugatra 3x3 méter területen bekerített helyen fakereszt felállítását Krisztus-testtel, - majd később a csanádpalotai, a csanádalbertii valamint ambrózfalvai és mezőhegyesi országút mentén közel a pitvarosi határhoz szintén egy-egy kereszt felállítását". A képviselőtestület a kérést egyhangúlag engedélyezte. Ezzel a falu lakossága szimbolikusan is kifejezte a - térségben egyben a magyarságot is meghatározó - katolicizmushoz való tartozását.
A hercegprímásnak a csehszlovákiai magyarság védelmében kifejtett tevékenységének rövid ismertetése, Tildy Zoltánhoz és Gyöngyösi Jánoshoz írt levelének idézése, valamint a Pitvarosra telepített felvidéki magyaroknak tett - a lelkipásztori gondoskodást kifejező - gesztusának bemutatása szándékaim szerint újabb adalékokkal támasztja alá Balogh Margit Mindszentyről tett megállapítását: „Megrendültségtől felkorbácsolt hangú beadványokban kért és követelt, válasz híján újból rádörrenve a kormány tagjaira, a józan észérvek mellett az emberi lelkiismeretre és együttérzésre hatva."
Mindszenty József páratlanul határozott kiállása azonban - az ismert politikai viszonyok miatt - pusztába kiáltott szó maradt.
Dr. Miklós Péter PhD
történész, teológus
a Szegedi Tudományegyetem oktatója