Kik voltak az Indus-völgyi civilizáció felépítői? Nem is olyan régen erre a kérdésre a válasz úgy hangzott volna: a dravidák. A legújabb kutatás azonban kimutatta, hogy ez az elgondolás téves, mert a dravidák nem őslakosok, hanem éppen röviddel az indoárják után vándoroltak Indiába. A kérdésünkre pedig a mai napig megnyugtató válasz nem született…
A városok titkai
Harappá és Mohendzso-daro létezéséről a környéken élők mindig is tudtak, hiszen innen hordták az égetett téglákat a falusi házak építéséhez, a nagy vasútépítések idején pedig 160 km sínt fektettek arra a töltésre, amit harappái téglákból építettek. A régészek sokáig buddhista építményeknek tartották a még meglévő falakat. Mohendzso-daróban csak az 1980-as években, Harappában pedig az 1990-es évek végén kezdtek hozzá komolyabban az ásatásoknak.
A városok szerkezete
A legjelentősebb és legnagyobb város, Mohendzso-daro fejlődése csúcspontján akár negyvenezer fős lakossággal is rendelkezhetett és közel 200 hektárt foglalt el, ez kb. 137 darab focipálya nagyságú terület. A második legnagyobb város Harappá volt, mintegy 150 ha területen és talán 23–30 ezer lakossal. Nyilvánvalóan már a korai időktől fogva küzdöttek a talajvízzel, mert az épületek alapozása égetett téglákkal történt, és minden házat emelvényre építettek.
A városokat szektorokra osztották a könnyebb közlekedés érdekében, az utcák egymást derékszögben metszették. A lakóépületek égetett téglából épültek, a házakhoz fürdő, vécé, a házból kivezető szennyvíz-csatorna tartozott, ami az utcákon a házak mellett futott. Láthatóan nagy súlyt fektettek arra, hogy a házakból minden hulladék és szennyvíz kikerüljön. Ásott akna kutakkal biztosították az ivóvíz ellátást is. A nagyvárosokban feltártak továbbá egyértelműen közösségi, gazdasági célokat szolgáló építményeket is. A városok fénykorában az építkezések mindenütt azonos elveket követtek, egységes súlyokat és mértékegységeket használtak, a teljes régió valamennyi városában pontosan azonos méretű téglákat égettek, a mérnöki megoldások (csatornák, vízellátás, úthálózat) egységesek voltak, az ipari termelés is azonos technológiákat alkalmazott. A nagy egységesség ellenére semmi sem utal arra, hogy valamiféle központi irányítás érvényesült volna a teljes urbanizált területen.
Anyagi és szellemi kultúra
Az írásjelek is azonosak voltak, de kétnyelvű anyag eddig nem került elő, ahhoz pedig túlságosan kevés jellel ellátott lelet került elő, hogy meg lehessen fejteni.
Semmiféle megbízható, meggyőző lelet nincs a vallási gyakorlatuk tekintetében sem, legfeljebb feltételezhető, hogy a hitéletük központjában egy anyaistennő állhatott. Az apró táblákon vagy a pecsételőkön látható jelenetek jól láthatóan kötődnek egyes természeti jelenségekhez, de semmi specifikus nincs bennük, bármilyen a korra jellemző vallás ábrázolásai lehetnének. Készítettek réz, arany, ólom, ezüst és cink fémtárgyakat, de ezek között feltűnően kevés a fegyver, sokkal inkább dísztárgyak.
Kőből igen kevés szobor készült, hiszen a régióban nincs ehhez nyersanyag.
A gazdaság
A kézműves-mesterségek közül két terület emelkedett ki: a fazekasság és a gyöngykészítés. A fazekasok többféle kemencét használtak, ismerték a fazekaskorongot.
A tengerhez közeli települések sajátos iparága volt a kagyló megmunkálása, amiből ékszereket és használati tárgyakat készítettek. Különleges iparág volt a gyöngykészítés, amelyhez igen távoli vidékekről hozták a nyersanyagot. Sajátos termékük a négyszögletes pecsételő, még a mezopotámiai Ur és Lagas városában is találtak indusi pecsétlenyomatokat. A régió gyakorlatilag már mindent termelt, ami később az indiai szubkontinensre jellemző mezőgazdasági termék (búza, árpa, lencse, borsó, csicseriborsó, len, gyapot, mustármag, szezám, juta, datolya, komló, rizs, köles, szőlő).
A hanyatlás
Kr.e. 2000 körül a folyók a klímaváltozás és földrengések következtében vélhetően megváltoztatták folyási irányukat, aminek messzemenő következményei voltak a mezőgazdaságra és a kereskedelemre. A bekövetkező kb. 2–300 év hanyatlás, amikor az egykor rendezett városokban kezdtek újabb betelepedők rendezetlenül építkezni. Szerényebb lett a megélhetésük is, szétesett a nagy kereskedelmi hálózat. Hirtelen és nagy lakossági elvándorlásnak nincs jele, de megszűnik a tengeri kereskedelem, az emberek északnyugati és délkeleti irányba költöztek, ahol sok új település jött létre. A Kr. e. 1700 körüli időszakra a nagyvárosok megszűntek és Kr. e. 1500 körül elkezdődött egy új népesség, az árják lassú és évszázadokig tartó bevándorlása.
Utóélet
Az ezredforduló indiai politikai életében vannak olyan irányzatok, amelyek – minden tudományos eredmény ellenére – azt igyekeznek bizonyítani, hogy az indusiak a mai indiai népesség ősei. A törekvés célja, hogy bebizonyítsa, India a világ legősibb, mai napig élő kultúrája.
További érdekes oldalak
Farkas Judit cikke
