Politikai változások az I. világháború után Közép és Délkelet-Európában IV.
2014/12/05 10:18
1068 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

A tanulmány a trianoni döntés következményeit magyar szemszögből vizsgálja. Bemutatja a Kárpát-medence ezer éve fönnálló szerves egységét. Részletezi a békediktátum erőszakos "rendzavarását", azaz a kialakult működőképes szerkezet hatalmi szempontú, mesterséges átalakítását (területi átrendezés). Végül kitér az új államhatárok közé szorított országok létrehozásának indítékaira, az anyaországától leválasztott magyarság kisebbségi helyzetére.

Kisebbségi lét a valóságban

Az 1919-1924 közötti határrendeződések óriási tömegeket helyeztek idegen uralom alá. Jogaikat látszólag biztosították a szerződések kisebbségvédelmi passzusai, de a gyakorlatban ez nem érvényesült.

A legdemokratikusabb alkotmánnyal Csehszlovákia rendelkezett. Fölépítése centralisztikus és nem föderalista, az állami és nemzeti életnek minden ágát (adminisztráció, gazdaság, kultúrpolitika) Prágába központosították. A régi tartományok, illetve a közigazgatási egységek helyébe, így nem a nyelvi határokhoz igazodó különböző szintű autonómiák léptek, hanem 26, minimális önkormányzattal fölruházott, Prágából irányított adminisztratív körzet. Az 1918. májusi pittsburghi szerződés értelmében a szlovákoknak saját országgyűléssel és a belügyeik intézésére hivatott kormánnyal kellett volna rendelkezniük. Prága arra hivatkozva, hogy a szlovákok az önállósághoz nem rendelkeznek kellő képzett értelmiséggel, fölvállalta ezen ígéretének be nem tartását. A csehek a szlovák körzeteket sok szempontból gyarmatként kezelték, gazdasági fejlesztésükkel nem törődtek, felsőbbrendűségi tudatuk koloniális viselkedés módhoz vezetett, ami sértette a szlovákokat. A németség és a magyarság többsége interregnumként fogta föl az adott helyzetet: előbbiek Németországhoz vagy az Ausztriához csatlakozásban, utóbbiak pedig a Magyarországhoz való visszatérésben bíztak. A magyarok illojalitását fokozta, hogy a magyar közép- és nagybirtokok rovására végrehajtott földreform előnyeiből a magyar parasztok nem részesültek.

A demokratikus és liberális Csehszlovákia nemzetiségpolitikai intézkedései nem különböztek az autoriterebb Románia idevágó lépéseitől. A nemzetiségi jogokat ugyanis nem aszerint mérték, hogy az ország kormányzata liberális-demokrata vagy konzervatív-autokrata, hanem a nemzetállami ideál mihamarabbi elérésének szempontjából.

A nemzetiségi harc pedig itt a háború után nem nyelvi kérdést vagy kulturális, esetleg politikai vetélkedést jelentett (mint régen a Monarchiában) hanem komoly élethalálharcot, amelyben a kisebbséghez tartozás a földva-gyonból való kiforgatást, állás- és munkahelyvesztést, személyes bántalmakat, esetleg az otthonból kiűzetést jelentette. Az első világháború után széles körű birtokreformokat hajtottak végre az új és erősen megnagyobbodott államokban, amelyek a régi birtokos osztályok alól nemzeti célból igyekeztek a földet kihúzni. A régi földbirtokosok közül igen sokan kerültek kisebbségi sorsba, 15 millió hektár föld cserélt gazdát Közép-Európában az 1918 után végrehajtott földreformok során. Csehszlovákiában a tulajdonosaiktól elvett birtokok terjedelme 29%-át, Romániában 20%-át tette ki az ország egész területének. Általában kisajátítás alá estek a 200-300 ha-t meghaladó birtokok, de igen sokféle kivételt engedtek meg a kisebb földbirtokok irányába. A kivételek úgyszólván mindig politikai célokat szolgáltak: a cseh, román, jugoszláv agrárreformoknak túlnyomó részben magyar gazdák lettek az áldozatai. A magyarság nemzeti vagyonának igen tekintélyes részét vesztette el ily módon. A végrehajtott birtokreformok juttatottjai túlnyomó többségben csehek, szlovákok, románok és szerbek lettek. Az 1920-as évek elején bevezetett agrárreform segítségével számolták fel a balti német földesúri osztály gazdasági hatalmát is.

Epilógus

A győztes hatalmak fenn akarták tartani a kelet-európai területrendezést, s gátat vetni a szerződések felülvizsgálatát követelő szándékoknak (Magyarország). Franciaország szövetségben állt Lengyelországgal, s ő volt a kisantant fő támasza, ami kulcsszerepet biztosított neki az európai ügyekben. A két kívülálló, Németország (amely cselekvési szabadságát csak 1934 után szerezte vissza), és a Szovjetunió viszonylagos elszigeteltségben élt.

A területi záradékon kívül az 1930-as évekre semmi nem maradt a versailles-i békéből, az európai nagyhatalmak konzorciuma összeomlott. Már a háború a nemzetközi megegyezések szokásos és ésszerű folyamatát titkos diplomáciává züllesztette a közvélemény szemében. A népeknek a 30-as években is ez volt a véleményük a nemzetközi ügyekről, amit a szövetségesek első világháború alatti titkos megegyezései váltottak ki. Ekkor osztották fel a háború utáni Európát úgy, hogy a felosztott területek lakosságának kívánságait, érdekeit a legkevésbé sem vették figyelembe. Ezért a versailles-i egyezményen nem alapulhatott stabil béke. Kezdettől fogva halálra volt ítélve és egy újabb háborút biztosra lehetett venni. Már az USA sem írta alá, s mivel az új világnak már nem Európa volt a központja, sorsa sem dőlhetett el Európában, vagyis az egyezmény nem ért semmit. A béke minimális esélyét is megtorpedózta, hogy a győztesek mereven ellenálltak a vesztesek újraintegrálódásának. Németország teljes elnyomása és a Szovjetunió teljes jogfosztottsága nem volt sokáig tartható, de a valósághoz csak lassan és vonakodva tudtak a nagyhatalmak igazodni. Franciaországnak pl. arról a reményről kellett lemondania, hogy Németország gyenge és tehetetlen maradjon. A győztesek azt szerették volna, ha Szovjetunió nem is létezne, de létezett.

Az 1919-es békeszerződések legalább annyi nehézséget idéztek elő, mint amennyit meg akartak oldani. Néhányat a Népszövetség felügyelete alatt tartott népszavazással, más területi kérdéseket (Teschen, Fiume, Vilna) egyoldalúan oldottak meg. Egyes nemzetiségektől, ahogy megszerezték függetlenségüket vagy önállóságukat, erőszakkal elvették tőlük (Belorusszia, Ukrajna, kaukázusi köztársaságok, Katalónia, a Baszk Köztársaság). Az európai együttműködés csak kisebb kérdéseket tudott megoldani: Aland szigetek (Svédország és Finnország között) Kelet Karélia, Dardanellák.

Magyar és európai szempontból jelentős változást hozott az 1938-1945 közötti területrevízió. Komoly nemzeti korrekciója mellet azonban azzal a tanulsággal is szolgált szolgált, hogy nem mindenütt lehet a határok tologatásával az etnikai szállásterületek és a területigazgatási egység összhangját megteremteni, mivel ezek a társadalmak egyéni szinten voltak kevertek. Erre a problémára akartak választ adni az 1945-1947 közötti kitelepítéssel és lakosságcserével. Lényege: a kisebbségben élő nemzeteket akarták kollektíve áttelepíteni a többségi nemzetek lakóhelyére. Durva adminisztratív beavatkozás volt ez az emberek életébe, nem vették figyelembe, hogy a helyi kötődés, a szülőföld szeretete erősebb kapocs, mint az államhoz tartozás tudata. A volt dunai monarchia térségéről történelmi távlatból elmondható, hogy a régi államkeretek között élő népek együttélésének megoldása nem volt szociológiai vagy történeti képtelenség, míg az első világháború utáni békekötések a kis népek által lakott közép-európai régió integrációs folyamatát nem segítették elő.

dr. habil. Marjanucz László
tanszékvezető egyetemi docens (SZTE)