Közép- és Délkelet-Európa területi átrendezése

A 19. század elején, a modern nacionalizmus megjelenésekor Közép-és Délkelet-Európa 24 nagy népcsoportja három soknemzetiségű birodalom és a Porosz Királyság alattvalója volt. Az Oszmán Birodalom területén, annak gyengesége és a nagyhatalmak aktív beavatkozásnak köszönhetően a 18-20. század folyamán hat nemzeti állam alakult ki: Szerbia, Görögország, Románia, Bulgária, Albánia és Montenegro. Amire a Balkánon több évszázadra volt szükség, Közép-Európában az I. világháború után néhány hónap leforgása alatt ment végbe. Az Orosz Birodalom nyugati tartományaiból és az Osztrák-Magyar Monarchia helyén hét új nemzetállam jött létre: Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Csehszlovákia Ausztria és Magyarország. Románia jelentősen megnövelte addigi államterületét, Görögország kisebb mértékben, míg Szerbia, Montenegro és a Monarchia délszláv területeinek egyesülésével új állam jött létre, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság. Lengyelország, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia nyugat-európai mércével mérve is tekintélyes nagyságú (140-388 ezer négyzetkilométer közötti) és lélekszámú (13-27 millió közötti) országokká váltak. Görögország, Bulgária, Magyarország és Ausztria a térségben még közepes méretű, de a világban már csak kis országnak számítottak. Területük 86 és 130 ezer négyzetkilométer, lakosságuk pedig 5-8 millió között váltakozott. Az új államok harmadik csoportja: Litvánia, Lettország, Észtország és Albánia átlagosan 50 ezer négyzetkilométernyi területükkel és egy-két milliós lakosságukkal a törpeállamokhoz tartozott.

A szövetségesek Keleten elfogadták azokat a határokat, amelyeket Németország kényszerített a forradalmi Oroszországra.

Ausztria és Magyarország tiszta német és magyar részekre zsugorodott, Szerbia új nagy Jugoszláviává nőtt, a korábban osztrák Szlovéniával és a magyar Délvidékkel, s a korábban magyar Horvátországgal, és a független Montenegróval. Az új Csehszlovákiát úgy teremtették meg, hogy a korábbi Monarchia ipari centrumát, Csehországot összekapcsolták a falusias szlovák és rutén területekkel, a magyar Felvidékkel, melyek korábban Magyarországhoz tartoztak. Románia soknemzetiségű konglomerátummá terebélyesedett. Sem történelmi precedens, sem logika nem támasztotta alá a jugoszláv és csehszlovák állam kombinációját. Annak a nacionalista ideológiának voltak megtestesülései, mely hitt a közös etnicitás erejében és abban, hogy a túlságosan kicsiny nemzetállamok nem kívánatosak. Minden délszláv egy államba tartozott, minden nyugati szláv is közös államba került. De ezek politikai kényszerházasságok voltak, amelyek nem bizonyultak tartósnak. Ráadásul az utódállamokban még nagyobb volt a nemzetiségek aránya, mint a földarabolt Magyarországon korábban.

Az új államhatárok

Az első világháború után Közép-Európában erőteljes politikai átrendeződést hajtottak végre. Az új államterületek kijelölésének vezérlő gondolata a nemzetiségi elv volt, de keresztülvitele nem sikerült. Ennek a jelszónak az értelmében osztották föl az Osztrák Császárság és a Magyar Királyság vegyes lakosságú területét, s alakítottak a két ország helyén hat „nemzeti" államot. Ebből súlyos konfliktusok fakadtak, amelyeket csak tetézett az új politikai határok és a gazdasági érdekek ellentétbe kerülése. A területi átalakítás azonban nemcsak a népi, földrajzi és gazdasági viszonyokra nem volt tekintettel, de nem törődött a történelmi viszonyok ismeretével sem. Pedig azokban tükröződtek a földrajzi erők mellett, a számoktól és mennyiségektől sokszor független szellemi és anyagi energiák.

A Kárpát-medence területe, amely a magyar honfoglalás óta - ezer éve - egyetlen ország politikai szervezetébe tartozott, 1920-ban öt részre szakadt. A központi területtől elcsatolt részei egyikéből sem lett önálló állam: a Kárpát-medencén túli területekhez csatolták őket. Ezek az államok mind jelentős területekhez jutottak Magyarország történelmi testéből. A határok megváltoztatásánál a nemzetiségi elvet nemhogy nem érvényesítették, de durván megsértették, mert tiszta egynemű lakosságú területeket csatoltak idegen államokhoz, olyan esetekben is, mikor e területek nem különálló nyelvszigeteket jelentettek, hanem szerves részét más, összetartozó nemzetiségi tömbnek. Kirívó példa a nemzetiségi elv elleni határmegvonásnak a szudétanémet területek és a színmagyar Csallóköz Csehszlovákiához csatolása, a magyar Nagyalföld keleti és déli része Romániának illetve Jugoszláviának juttatása. Ezzel jelentős magyar lakosságot is csatoltak az új államokhoz, így mind az ő sorsuk alakulása, mind az új államok fejlődése bizonyos tekintetben a magyar történelem folytatását jelentette. A trianoni béke drasztikus változtatásokat hozott létre Európa közepén. Ennek következtében az újonnan szervezett államok és a megmaradt anyaország között sok kapcsolat szakadt meg, és sok új szövődött. Emiatt ezek az államok sokkal nagyobb mértékben voltak érdekelve egymás ügyeiben, mint a régen kialakult békés határok közt élő országok. Magyarországnak 1920 után minden határa új volt, de ezek történelmi múlt nélküli határok voltak.

A természetes medence terület ezer éven át egységes államterületet alkotott: a magyar állam területét. A Kárpátok vonalán, az Alpok lábainál és a nyugat-balkáni hegyvidék északi peremein futó magyar államhatár Európa egyik legtartósabb politikai választóvonalának bizonyult. Az 1920 utáni határok mesterséges választóvonalak, amelyek a természetes határokat szinte kerülik. A magyarcsehszlovák határ a Morva-medencétől a Tisza forrásvidékéig több mint 1000 km hosszúságban rengeteg utat, vasutat, folyót vág át, sűrű népességű és egymással szoros gazdasági érdekszálakkal egybefűzött vidékeket metsz ketté. Emellett úgyszólván sehol sem követi az etnikai határokat. Románia határa nyugat felé átlépte a Kárpátok hatalmas bástyafalát, sőt Erdély nyugati hegyvidékét is, és a Magyar Alföldön futott a Tisza forrásvidékétől le a Duna Vaskapu szorosáig. Ez a határ ugyanolyan rossz, mint Csehszlovákia déli határa. Jugoszlávia északi határa volt mesterséges, a Dráva-Duna torkolati vidék elmetszése és a Magyar Alföldön vezetett határszakasz tarthatatlan volt. A közlekedést erősen bénította és a nagyobb gazdasági és népességi gócok életműködését gátolta ez a határvezetés.

A nagyhatalmak Magyarországot Lengyelország első fölosztásának analógiájára darabolták szét: a határokat úgy szabták meg, hogy az ország természetes védelmi vonalak nélkül maradjon. Emellett elvesztette erdeinek négyötödét, legjobb termőföldjeit, szinte összes bányáit.

dr. habil. Marjanucz László
tanszékvezető egyetemi docens (SZTE)