Politikai következmények
Az 1919-i területrendezés nem oldotta meg a nemzetiségi problémát, inkább elmérgesítette azt. Európa 40 millió kisebbségi sorsban élő lakójának nagy része Közép-Európa területén élt.
A térség 12 állama közül kettő, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és Csehszlovákia olyan volt kicsiben, mint a Monarchia nagyban. A délszláv állam tucatnyi nemzeti csoportjai közül a szerbeké csak 40%, a horvátoké 23, a szlovéneké 8, a bosnyákoké 6 és a macedónoké 5% volt. Ám a királyságban élt még több mint fél millió magyar, ugyanannyi német, s mellettük olaszok, románok és más szláv népek még. A békekonferencia nemcsak Szlovéniát és Horvátországot ajándékozta Szerbiának, hanem Dél-Magyarország és a Bánság jelentékeny részét is, magyar és német többségű lakosságával együtt. Jugoszlávia 143 000 négyzetkilométert kapott Magyarországból, ezzel 249 000 négyzetkilométerre nőtt területe. Az ötmilliós Csehország a békekonferencia határozatai értelmében 9 millió egyéb nemzetiséget kapott. A győztesek lényegében helyreállították az Osztrák-Magyar Monarchiát, csak sokkal idétlenebb formában. Csehszlovákia területi nyeresége a Monarchiából 140 000 négyzetkilométer, az új államban a csehek aránya csak 51 % -ra rúgott, s a szlovákoké is csak 15% körüli volt. (A magyarok aránya 1910-ben 54,6%!) A 34%-t kitevő kisebbségi csoportok közül legjelentősebb a 3,3 millió német volt, akik majdnem feleannyit számláltak, mint a csehek és majdnem kétszer annyian voltak, mint a szlovákok. Csehszlovákiához került közel 1 milliós magyar és félmilliós rutén kisebbség. Lengyelország és Románia sem tekinthető tiszta nemzetállamnak, előbbinek 31, utóbbinak 28%-os kisebbsége volt a háború után. Románia 113 200 négyzetkilométert vett el Magyarországtól, így az 1910-i 137 903 négyzetkilométernyi eredeti román terület 295 000 négyzetkilométerre nőtt. Háború előtti 7 771 000 fős lakossága pedig 1930-ban 17, 5 millióra emelkedett.
16 és 26% közötti nemzeti kisebbség élt további négy új államban: Lettországban (26%), Litvániában (20%), Bulgáriában (16%), és Észtországban (12%). Nemzetállamnak, ahol a kisebbségek aránya nem ment 10%- fölé, csak Ausztria (5%), Görögország (7%), Albánia (8%), és Magyarország (10%) tekinthető.
A számok alapján megállapítható, hogy Közép- és Délkelet Európa 24 népcsoportja közül 7 saját nemzeti állammal rendelkezett, a románok, lettek és lengyelek, bár országukban abszolút többségben voltak, jelentős kisebbségeik miatt mégsem alkottak nemzetállamot, míg a három délszláv nép, a csehek és szlovákok többnemzetiségű államot hoztak létre. A térség 109 millió lakosából 26 millió, az összlakosság egynegyede a kisebbségek közé tartozott. A régió legnagyobb nemzeti kisebbsége a német volt. Oroszországot és Észak-Olaszországot nem számítva számuk elérte a 6,5 milliót. Történeti helyzetük alapján három nagy kategóriába sorolhatók. Egyik típusba tartoztak a Német Birodalom határai mentén élők (Csehország, Lengyelország), a másikba a magyarországiak, romániaiak és jugoszláviaiak, harmadikba a baltikumi németek. Számra a pomerániai, poznani, sziléziai és csehországi németség volt a legjelentősebb (kb.: 4 millió), amely ősalakosként élt új államában, viszonylag nagy tömbben, de másodosztályú állampolgároknak számítottak.
Ezt igen nehéz volt elfogadni, és sokan nem is fogadták el, ezért a lengyel, illetve a cseh állam iránti lojalitásuk minimális volt. Más volt a helyzet a Duna menti németséggel, mely maga is szakaszos betelepülés eredményeként alakult ki, a helyi lakossággal keverten éltek, államnemzeti törekvéseket nem tápláltak, ezért az impériumváltáshoz is problémamentesebben viszonyultak.
A negyedmilliós balti németség helyzete speciálisan alakult. Az új helyzet nekik is pozícióveszteséget hozott, de új államuk nemzeti elitje nem ellenük, hanem Észt- és Lettországban az oroszok, Litvániában a lengyelek ellen irányult. Az itteni németek meg tudták őrizni hatalmuk egy részét, mert az 1930-as évekig együttműködtek az uralkodó nemzetekkel.
A hivatalos statisztikák szerint 5,6 millió főre rúgott az ukrán kisebbség, amelyből 5-600 ezer élt Romániában, közel 600 ezer Csehszlovákiában, s több mint 4 millió Lengyelországban. A lengyelországi ukránok közel kétharmada Kelet-Galíciát népesítette be, s a görögkatolikus hitet követte. 1918 előtt az Osztrák-Magyar Monarchia alattvalói voltak. A „határvidéki" ukránok (kb.: 2 millió fő) viszont a görögkeleti egyházhoz tartoztak, s 1920-ig az Orosz Birodalomban éltek. A romániai ukránok részben Észak-Bukovinában, részben Besszarábiában éltek, s mindkét csoportot szinte kizárólag parasztok alkották, akiknek többsége még mindig írástudatlanvolt. A bukovinaiak, akik a kelet-galíciaiakhoz hasonlóan az Osztrák-Magyar Monarchia civilizált légköréhez szoktak, gazdasági, kulturális és politikai értelemben egyaránt hanyatlásként élték meg a változást. A csehszlovákiai ukránoktársadalmi és kulturális szempontból a galíciaiakkal mutattak rokonságot, komolyan vették a békeszerződést, és várták Masaryk és Benes autonómiára vonatkozó ígéretének a teljesítését.
A harmadik nagy nemzetiségi csoport a magyar volt. Számuk a monarchia utódállamainak statisztikái szerint megközelítette a 3 milliót, a magyar becslések szerint pedig néhány százezer fővel fölül is múlta azt. A magyarok fele közvetlenül az új határok mentén élt, míg másik fele Romániához került történeti Erdélyben részben szétszórtan, részben pedig 600-ezres összefüggő tömböt alkotva a Székelyföldön, a régi Magyarország legkeletibb szegletében. Mint volt uralkodó nép a magyarság a lengyelországi és csehszlovákiai németséghez hasonlóan teljes katasztrófaként, elfogadhatatlan igazságtalanságként élte meg a Párizsban előírt határváltoztatásokat.
A lengyel kisebbség nagyobb csoportja (900 ezer fő) Németországhoz, kisebbik része (300 ezer) Oroszországhoz került. Összefüggő határ menti tömböt a lengyelség csak Felső Sziléziában (Opeln), és Kelet-Poroszország déli szegélyén alkotott. Ezeknek az övezeteknek Németországhoz kerülését népszavazások legitimálták, egyebütt diaszpórában élt ukrán, orosz, belorusz és német lakosság közé ékelődve. A 750 ezer főt kitevő orosz kisebbség a balti országokban, Lengyelországban és Romániában volt szétszóródva, tömböt sehol nem alkotott. A 600 ezres macedón és csaknem félmilliós albán népesség Skopjetői délre, illetve északnyugatra összefüggő tömbben élt, az albán ráadásul közvetlenül Albánia határához tapadva. Koncentrálódott a Romániához került 400 ezres bolgár kisebbség is Dél-Dobrudzsában.
Kisebbségvédelem
Tekintettel az új államokon belüli kisebbségek magas arányára, és az ebből származó - előreláthatóan súlyos államközi és államokon belüli -konfliktusokra a győztes nagyhatalmak nagy súlyt helyezetek a térség országai által elfogadott és nemzetközileg is szavatolt kisebbségvédelemre. Woodrow Wilson: „Semmi sem rejt olyan veszélyeket a világ békéjére nézve, mint a bánásmód, melyet bizonyos körülmények között a kisebbségekkel szemben alkalmazhatnak". Jugoszlávia, Románia és különösen Lengyelország azonban hevesen ellenezték Wilson eszméinek a megvalósítását.
Paderewski lengyel miniszterelnök pl. kifejezésre juttatta: egy szuverén államtól nem lehet megtagadni a jogot, hogy a nemzeti állam eszményét kövesse, s ennek érdekében a nemzetiségek akkulturációját és asszimilációját előmozdító intézkedéseket foganatosítson. De a többi érintett állam is a szuverenitás megalázó megsértéseként fogta föl a kisebbségvédelmet. Egyedül Csehszlovákia helyeselte az eszmét, egész odáig menve, hogy a köztársaságot egyfajta Svájccá kívánják formálni.
A békekonferenciák végső álláspontja a kisebbségi jogok két nagy körét különböztette meg: 1/ az általános szabadságjogokat, melyeket a nyelvi, vallási stb. kisebbséghez tartozó állampolgároknak meg kellett adni bármiféle megkülönböztetés nélkül (negatív egyenlőség), 2/ speciális jogokat, amelyek a kisebbségek tagjaként illették meg az állampolgárok egy részét (pozitív egyenlőség). Utóbbiak lényegében a szabad nyelvhasználatra, az anyanyelvi oktatásra, valamint a nemzeti jellegű kulturális tevékenység lehetőségeinek biztosítására vonatkoztak. A szabályozás lényeges eleme volt - a közvagyonból és adókból való arányos részesedés mellett - a szülőföldről való eltávolíthatatlanság elvének kimondása. Ez a rendszer azonban nem tisztázta egyértelműen, hogy az említett jogok a kisebbségi csoportokat, mint közösségeket illetik-e meg, vagy csak a kisebbség tagjait, indivídumként. A nyugati hatalmak saját államfejlődésük és liberalizmusuk hagyományait alapul véve lehetőség szerint kerülték a kollektív jogokra való konkrét és egyértelmű utalást. A kisebbségvédelmet a kisebbséghez tartozó állampolgárok általános és speciális jogaként fogták föl. Egyes esetekben a kisebbségeknek, mint kollektívumoknak a csoportjogát is kodifikálták: Csehszlovákiával kötött szerződés a ruténeknek, a Romániával kötött pedig az erdélyi székely és szász közületeknek biztosított széleskörű vallási és kulturális autonómiát.
A kisebbségvédelmet eredetileg Wilson a népszövetségre bízta volna, de végül a kisebbségi jogokat többoldalú kötelezettségvállalás formájában rögzítik. A vesztes államok (Ausztria, Magyarország, Bulgária, Törökország) esetében ezen előírásokat a békeszerződésbe foglalták, míg a győzteseknek külön szerződések írták elő.
Az utódállamok legkonzervatívabb erői is előszeretettel hivatkoztak -s hivatkoznak ma is - arra a liberális felfogásra, amely nem ismerte el a különböző alapon létrejött autonómiák kollektív politikai jogát az államon belül. A kollektív jogok hordozójaként csak az államot ismerte el, míg a különféle közösségtípusok kulturális önrendelkezését nem.
dr. habil. Marjanucz László
tanszékvezető egyetemi docens (SZTE)
