Pásztor János készítette a figurákat, talán szobrászi tudásának csúcsán, aki a múlt század elejének egyik legfelkészültebb szobrásza volt. Ő volt az, aki nagyon sajátos karakterű magyar szobrászatot művelt, amibe bele volt oltva a reneszánsz, bele volt oltva az európai szobrászi szemlélet nagyon jóízű, és a történelmi historizmus torzító hatásaitól mentes tudása.
A művész mitológiai ihletéssel, egyfajta lobogó pátosszal, a szobrászi bravúr mindenféle játékával alkotott maradandót. A szoborcsoportnak több neve is van: építő és romboló Tisza, Najádok kútja, nyugvó és haragvó Balaton, ugyanis a két alak eredetileg a Balaton szimbólumaként készült Tihanyba. Az ottani biológiai kutatóintézet parkjába szánták, méghozzá Klebelsberg Kunó kultuszminiszter ajándékaként, viszont a legendák, az akkori hírek szerint, állítólag nem üdvözölték túl lelkesen Tihanyban a műveket, így Klebelsberg és az akkori szegedi városatyák közbenjárásának köszönhetően végül Szegedre kerültek, ahol örömmel fogadták őket. Végül a közbeszéd és a helyi lapok keresztelték át építővé és rombolóvá, hiszen a Tisza tekintetében, ebben a városban ennek van hagyománya. Az elhelyezés tervezését Rerrich Béla végezte el. Szóba került a Stefánia, az Anna-forrás és a Tisza Lajos körút valamelyik végződése is.
A Najádok kútját 1934-ben, a Városháza előtti parktükörben helyezték el, amely közelében pár évvel azelőttig Ifj. Vastagh György Rákóczi Ferenc lovas szobra állt. Az érzékletesen mintázott szobrok elhelyezése, és a téma Tiszához szelídített adaptálása sikerült. Nagyon szerencsés ötlet volt, hogy ide került a Városháza elé, akkor is, ha ez kilóg a Széchenyi tér, a város főterének nemzeti pantheont megtestesítő szobrai közül. Azért jó, mert végre van valami, ami nem a politikumról, nem a történelemről szól, nem is sírkertet idéz, hanem egy igazán szép pihenő része a térnek. Habár már nem agóra ez a tér, mint volt egykoron, mégis az emberek igénylik, hogy legyenek olyan terek, ahol beszélgethetnek, találkozhatnak, nem mellesleg szép környezetben, és ez egy ilyen hely.
A két ellentétes szoborcsoport egymásak hátat fordítva van elhelyezve. Az egyik oldalon erőtől, hatalmi gőgtől megittasult figurát látunk egy pontyon ülve: ő egyes értelmezések szerint a tenger istene, Poszeidón, mások szerint Triton, aki a tenger urának kíséretéhez tartozik, és kagyló trombitájával hirdeti ki ura parancsát. A kompozíció drámaiságtól átitatott, a figurák tekerednek, a haragvó alak mellett szenvedő testalakot vesz fel az elragadott, fogságba ejtett anya, aki végzetét sejtve, egészen fájdalmas arckifejezéssel, utolsó erejével is gyermekét szorongatja és próbálja menteni. A térbe kitámadó szoborcsoport tökéletesen idézi meg a pusztulást, a figurákban megtestesült romboló erőt. A másik oldalon ennek ellentétét, egy diadalmas kiállású szoborcsoportot találunk. Gyönyörű női figurák ülnek egy kecsegén. Szép a kompozíció: az akt alakok, akik najádok - vagyis a forrásokat és vizeket őrző antik istennők - vágyakozó, érdekes tartásban tekerednek a volutás talapzaton, ami a hullámzás képzetét kelti. Ez a szoborcsoport felfelé tendál, a magasba tör, a tenni akarás, a tettre készség szimbóluma, az előrejutás képzetét kelti. Az élet kulcsa a nők kezében van a való életben is, és itt a szobor is ezt idézi meg. Pásztor János egy nagyon is tetszetős, de nem magakellető, és inkább intellektuálisan elgondolkodtató, mintsem triviálisan értelmezhető látványt formált. A szabadabb, laza csoportfűzés kétségtelenül barokkos hatást mutat, a figurákat viszont nem annyira a témában rejlő tartalom, inkább a közös mozgás kimódolt koreográfiája fűzi össze. A najádok mozdulata kérlelést, engesztelést fejez ki, amellyel Poszeidón haragját igyekeznének lecsendesíteni.
Dr. Tóth Attila
tanár, művészeti szakíró
