Szegedi paprika – Horgosi paprika II.
2015/02/18 12:39
1562 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

A dolgozatíró - Bálint Sándor paprikáról írott monográfiája által inspirálva - arra tesz kísérletet, hogy felvázolja az egykori szegedi nagytáj peremével érintkező Horgos, Martonos Magyarkanizsa és Adorján paprikakultúrájának 20. század eleji átalakulását. A vidék kapcsolathálóját és termelési szokásait a nagypolitika átstrukturálta, és a trianoni határok meghúzásának következtében felerősödtek a termesztőkörzet önállósodását ösztönző társadalmi tényezők.

szp

A század első felében a paprikamagot a termesztők saját, előző évi termésükből hagyták meg. A magot mosták, válogatták, szárították. Februárban, meleg helyiségben a beáztatott magot nedves ruhával letakarva csíráztatták.

A kicsírázott magokat előre elkészített kerti melegágyakba’ szórták, és a tetejére érett marhatrágyát, vagy kevert marha és disznótrágyát, majd homokot szórtak. Az ágyás tetejét, hogy a mag körül a talajt tömörítsék, deszkával „letapsikolták." Utána meglocsolták, majd a palánta növekedése idején folyamatosan öntözték, hét héten keresztül, addig amíg nem hozott hat levelet. Májusban a megerősödött palántákat felszedték, és a palántálásra előkészített földbe ültették. A paprika alá a földet kétszer kellett felszántani. A kerti ágyásból felszedett palántákat fa rekeszekbe rakták,’ és a szántóföldön ültető fúróval a palánta gyökerének lyukat készítettek. A lyukakat az ültetés előtt belocsolták, majd kapával földet húztak a palántához és az ültetés végeztével újból belocsolták. Az ültetést követő nyolcadik napon a földet megújították, megkapálták a palántákat, és alájuk húzták a földet. A palánták helyét „útalló" gereblyével az ültetési területen hosszában és keresztben is meghúzták.’ A kiültetett palántákat időjárástól függően többször meglocsolták, illetve szükség esetén pótolták a kiszáradt növényeket. Egy hold beültetéséhez, amennyiben egy nap alatt szerettek volna végezni a munkával, szükség volt: 6 locsolóra, 6 palántahányóra, 6 ültetőre.

A termést - éréstől függően - augusztus végén kezdték szedni, és kéthetes időszakokra bontva szeptember, október folyamán végezték, míg a dér meg nem csípte a paprikát.

A 20. század második felében Adorjánon a magot búza vető géppel vetették. Míg az ezredvégen már levegős, pneumatikus géppel vetik. A vetéssel egy időben, a kertben melegágyat készítettek palántanevelés céljából. A paprika ugyanis nagyon érzékeny a szárazságra, és ha kelési időben nem kap elegendő nedvességet, akkor a gyenge növény elszárad. A hiányosan kelt, vagy elszáradt növények helyére ugyanolyan idős palántákat ültetnek ki. Ez fontos a növekedés és a termés érése szempontjából is. A paprikasorokba „szamárvezetőnek" hagymát ültettek, mert az előbb kibújt és mutatta a sort, ugyanis ha száraz, cserepes volt a föld, a paprika nagyon nehezen tudott kibújni.

A fiatal növényt háromszor vagy többször megkapálták, hogy a gyomok ne nyomják el fejlődés közben. A magvetés/palántálás művelete változott, amennyiben gépesítették, viszont a növény gondozása ma is hagyományosnak mondható. A fiatal növényt először kézi kapával kapálják, majd miután megerősödött tolikapával, vagy kuszturával, lókapával végzik a sorok gyomtalanítását. A paprika szedése annyiban változott, hogy míg a két háború között fonott kosarakba, „garabolyokba" szedték és utána öntözték zsákokba, addig napjainkban műanyag zsákokba szedik és azokban szállítják haza. Általában három szedés van; első, második és harmadik. A leszedett paprika közül az első szedéskor válogatják ki a szépeket, amelyeket külön kezelnek, ugyanis ezekből nyerik a következő évi magot. A második és a harmadik szedésből a fűszerpaprika alapanyaga lesz. A harmadik szedéskor hegypaprikát szednek. Ezek már kicsik. Lényegében a szedés az első fagyokig tart, addig ugyanis állandóan érleli a növény a paprikát.

A két háború között és az 1960-as években még fűzték a paprikát. A hazaszállított termést az udvaron hagyták egy-két napot fonnyadni, mert akkor könnyebb volt utána fűzni." A fűzőtűk 20-25 centisek voltak. A paprikákat három sorba rendezték el a füzéren, hogy arányosan érje őket a levegő száradáskor. „Színekre, csurgásokba, góré oldalára akasztottuk a füzéreket. De vótak itten az átalsó szomszédunkba, meg a Szabó Pista bácsinak, ennek vótak ilyen oszlopok leásva. Akkor erre vót keresztül rakva egy bizonyos gerenda, tető, hogy arra három sor cserép ráment, má négy sor cserép. Az alatt vót ilyen udvaron, ahun vót hely. Majd úgy vót, hogy akkó úgy csináták mint a dohányt, csak nem két végivel, hanem egy végre vótak fölakasztva." (Kávai Ágoston, 1926. Adorján) Napjainkban már nem fűzik a paprikát, hanem szedés után azonnal értékesítik, míg a magnak hagyottakat lyukacsos, hosszú zsákba tömik és felakasztva szárítják az ereszek alatt.

A száraz paprikát kupeceknek adták el, akik járták a falut. Adorjánon egy paprikamalom volt, a már korábban említett Bábinszki Jeremiásé. „Ők darálták, mert volt nekik az a köves paprikamalom. Darált az kukoricát azon. Úgy vót, a faluba ő látta el a népet darával. De ő vergődött külön evvel a paprikadarálással is." (Kávai Ágoston, 1926. Adorján) Darálás előtt a paprikát hasítják, szárát eltávolítják, a kiválogatott magpaprikából a magokat külön elteszik. Egyébként a növényt kemencében - újabban szárítókat építenek erre a célra - csörgősre szárítják. A megszáradt paprikát vagy hasítják, vagy pedig csippedik, attól függően, hogy nemes édeset, vagy csípősét óhajtanak készíteni. Hasítás előtt meglocsolják a paprikát, hogy az erő lehasadjon. Ha az eret, a maggal együtt eltávolítják, a későbbi  őrlemény édes lesz. A kierezett paprika húsát újra fölfűzik és zörgősre szárítják. Az eltávolított paprikamagot addig mossák, míg az ereje el nem veszik. A mosás úgy történt, hogy a zsákokba szedett magot zsákostól tették a vízbe és taposták. Sok vízben, a malmok vízmedencéjében mosták a magot. Mosás után megszárították és a paprika húsához keverték, ugyanis a mag adta meg az őrlemény zsírosságát. A két háború között a fűszerpaprikát füzérekben tárolták, és csak a szükséges mennyiséget őrlették meg.

Horgoson a 20. század második felében egy állami tulajdonú vállalat foglalkozott paprikaőrléssel, melyet az államosított horgosi paprikamalmokból hoztak létre 1947-ben, míg Martonoson több magántulajdonban lévő paprikamalom működik az ezredforduló utolsó évtizedében. A többi ipari növényhez hasonlóan a paprikatermesztést is államilag népszerűsítették az 1960-as években, ugyanis ekkor indult be a nagytömegű fűszerpaprika export. 1961-ben már termesztési tanácsokat adtak a parasztgazdáknak a Magyar Szó naptárában. 1964-ben a horgosi paprikagyár, ugyancsak a Magyar Szó naptárában. Akar-e bő termést paprikából? címmel, részletes termesztési útmutatót tettek közzé, melyben gyakorlatilag leírták az addigi termesztési gyakorlatot. A gyár nem kevesebbet állított, mint hogy „az együttműködés megkönnyítése céljából az élelmiszeripari kutatóintézet paprika osztályának szakemberei, Csiszár Ferenc, dr. Delević Branko és Kárász Imre több évi tapasztalatot összegyűjtve, elkészítették a korszerű paprikatermesztés receptjét." A kutatócsoportból egy nevet ki kell emelnünk, nevezetesen Kárász Imréét, aki a horgosi földbirtokos Kárász család egyenes ági leszármazottja, kiváló növénynemesítő és a körzet paprika termesztésének kitűnő ismerője volt.

Ipari paprikatermesztéssel a szövetkezetek is foglakoztak, az általuk bevetett paprikaföldeket harmadából kiadták a falubelieknek művelésre. Ezért a paprikamennyiségért kapálni kellett a növényt, majd éréskor szedni. Annak érdekében, hogy a paprika egyszerre érjen, a szövetkezetek vegyszeres kezelést alkalmaztak. így próbálták az elhúzódó betakarítási időt lerövidíteni. Adatközlőink azonban a vegyszeres kezelést nem tartják jónak, mert szerintük az ilyen paprika nincs olyan minőségű, mint az, amelyik természetes éréskor lett szedve. Súlybeli, és minőségi különbség van a vegyszeres kezeléssel érlelt és a természetes érésű paprika között.

Klamár Zoltán
néprajzkutató

Kép forrása.