A kialakulás és polarizálódás időszaka

Az első szerzetesi mozgalmak kialakulására Egyiptomban került sor (IV. sz.) méghozzá a kereszténység történetének jelentős fordulatainak következtében. Ahogyan lazult a római állam nyomása az őskeresztény közösségekre, ahogyan a nagyobb lélekszámú hívő csatlakozása miatt enyhült az ősegyházra jellemző morális szigor, ahogyan egyre inkább a római állam támogatójává vált a keresztény egyház, úgy jelentek meg azok a csoportok, amelyek ezt a folyamatot élesen bírálták, a közösséget, az elveket fenyegető veszélyként értelmezték. Az igazi keresztény - e bírálók szerint - aszkéta is, aki elvonul a pusztába, tudatosan vállalja a remeteséget, szemét egyedül Istenre szegezi és a halálról, az elmúlásról, az utolsó ítéletről elmélkedik. Az ilyen ember már nem e világnak, hanem az örökkévalóságnak élt.

"Ora et labora"

A 6. század folyamán próbálták meg - Keleten és Nyugaton egyaránt - törvényileg is meghatározott keretek közé szorítani a szerzetesi mozgalmakat.

A keleti területeken egy szerzetesrend jött létre, míg a középkori Nyugat-Európában feltűnően gazdag változatosságban jöttek létre ezek a csoportok. A 13. század végére hat (mások szerint nyolc) jelentősebb típusa alakult ki a szerzetesrendeknek, ezekből kb. húsz további ágazat fejlődött ki. Ezeknek a rendeknek a szabályzatai nemcsak a vallásgyakorlat és a keresztényi élet eszményeit tükrözi, hanem annak a társadalomnak a képét is felrajzolják, amelynek ezek a részét képezték.

529-ben alapította meg Nursiai Szent Benedek Monte Cassinon a kolostort, melynek regulája az elkövetkező évszázadokban szinte kötelező érvényű szerzetei szabályzattá vált. Benedek követői a munkát aszketikus üdveszköznek tekintették: "A henyélés a lélek ellensége. Ezért a testvérek idejük egy részében végezzenek kétkezi munkát, más részét pedig töltsék olvasással... csak akkor lehetnek igazán szerzetesek, ha kezük munkájából élnek, mint atyáink, az apostolok." "Ora et labora!" (Imádkozzál és dolgozzál!)

Ez a felfogás sem volt azonban mindenki számára eléggé aszketikus, voltak, akik a bencés templomokat túlzottan fényűzőnek, az evangéliumi szegénységgel való szembefordulásnak tartották. Az egyszerűség és szegénység elvét hirdette Kölni Szent Brúnó reimsi kanonok, amikor a 11. században megalapította a csaknem állandó hallgatást fogadó karthauzi szerzetesek közösségét.

A ciszterciták az ősi, eredeti, szigorúbb bencés regulához akartak visszatérni úgy, hogy közben folyamatosan bírálták az ettől már elhajló, "elpuhult" bencéseket. (Az ezredforduló gazdasági virágzása következtében a bencés kolostorok jelentősen meggazdagodtak, s egyre világiasabb értékek felé kezdtek vonzódni a kolostorok lakói. Ezzel a folyamattal kívánt szembehelyezkedni a Cluny-i reform, melynek célja az egyház megtisztítása és az eredeti szerzetesi értékrend felelevenítése volt.) E közösség igazi felvirágzása Szent Bernát korára tehető, akinek vezetésével a közösség új kolostorokat alapított, maga Bernát Clairvaux-nak lett apátja. A cisztereknek jelentős szerepe volt a korszerű mezőgazdasági módszerek, az ipari találmányok elterjesztésében. (A rend elnevezése a kiindulópont, Citaux város latin nevéből, Cistertiumból ered.)

A 11-13. században jelentős szerepet játszottak az Ágostonos rendek is. (Nevük Szent Ágostonra való utalás.) Egyik csoportjuk - legismertebb a premontreiek kongregációja - olyan világi papokból állt, akik a szerzetesek közül elsőként tartották fontos feladatnak a prédikálást és a lelkipásztorkodást. Másik csoportjukat Ágostonos remetéknek hívják, ide tartozik az egyetlen magyar alapítású rend, a Pálosoké.

Megváltozott igények - új szerzetesrendek

A korszakban igen elterjedtek voltak a szociális feladatokat ellátó, a betegeket ápoló rendek (PL. a Lázár-rend tagjai a leprásokat gondozták), majd a keresztes hadjáratok során létrejöttek az egyházi lovagrendek, amelyek a szerzetesi és a lovagi eszményt egyaránt tükröző fogadalmat tettek. (Ilyenek a templomosok, a johanniták és a teuton lovagrend.)

Az érett és kései középkor legmarkánsabb újdonsága a koldulórendek megjelenése volt. A városi szegénység elterjedése olyan új szociális problémákat vetett fel, amelyek megoldása mind a világi hatóságoknak (pl. felkelések), mind az egyházi vezetésnek (pl. az eretnekmozgalmak radikalizmusa felé sodródás, az egyház világi hatalmának bírálata) komoly nehézséget jelentett. Ezeknek a rétegeknek a megszólítása lett a kolduló rendek feladat, és ezt a küldetést jól teljesítették. A kolduló rendek már nem távol a világ zajától, hanem a településeken belül építették kolostoraikat.

A ferencesek közösségét Assisi Szent Ferenc alapította a 13. század folyamán, híveinek száma pedig rohamosan nőtt. (Az alapító halálakor a rend tagjainak száma megközelítette a tízezret.) Épp ez a siker lett a rend több részre szakadásának az oka: a különböző csoportok eltérő módon értelmezték a szegénység fogalmát. A ferencesek jelentős szerepet kaptak az oktatási intézmények, az egyetemek irányításában, munkájában is, betagozódtak a világi egyházi hierarchiába (pápa is került ki közülük). Ezek a változások is azt eredményezték, hogy a különböző irányzatok önálló rendekre váltak szét: a szegénységet Szent Ferenc értelmezése szerint vallók lettek az obszervánsok, a fennálló rendszerhez leginkább alkalmazkodó konventuálisokból a minoriták, majd harmadik csoportként létrejött a szintén Szent Ferenchez való visszatérést valló kapucinusok közössége is.

A másik koldulórend - bár vannak akik prédikáló testvéreknek hívják őket inkább - a domonkosoké. A közösséget Guzman Domonkos, egy kasztíliai pap alapította a 13. században. Sikerük a ferencesekéhez mérhető, bár kialakulásuk nem annyira az ősegyházi eszmékhez, mint inkább az eretnekmozgalmakkal való szembeszállásnak tudható be. A domonkosok rendjének alapja a szisztematikusan felépített hatalmas tudás, aminek a fontosságát, létjogosultságát az eretnekekkel való vitákban bizonyították. A 13. században alakuló egyetemeken a vezető tanárok javarésze közülük került ki (pl. Aquinói Szent Tamás). Az eretnekek elleni harc újabb állomásaként, tapasztalatuk, rátermettségük elismeréseként inkvizíció megalakulása után ők látták el ennek az intézménynek az irányítását is.

E században alakult még két kevésbé jelentős koldulórend: a karmelitáké és a szervitáké.
A korszakban a szerzetesrendek olyan tömegben hozták létre új közösségeiket (különösen a női rendekre igaz ez), hogy az 1274-es lyoni zsinaton már kimondták, hogy csak a pápa jóváhagyásával működhetnek ezek a közösségek.