A talányos „kortárs”
A szerző számos kötetében tett arra kísérletet, hogy a folyamatos változásban lévő dolgokban és jelenségekben tetten érje a történelemben újra és újra ható erőket. Nincs ez másképp legújabb kötetében sem, melyben Szókratész gondolatvilágát járja körül azzal a nem titkolt szándékkal, hogy felhívja a figyelmünket mindarra, amit az ókori athéni bölcstől tanulhatunk. Ezt azzal indokolja a mű bevezetőjében, hogy „Minden kornak megvan a sajátos szelleme. Már az ókor derekán is csaknem azonos eszmék mozgatták a földrajzilag egymástól áthidalhatatlanul távoli társadalmakban élő eliteket. Lehet, hogy nem tudjuk megmagyarázni ezeket az egybeeséseket, de tanulmányozásuk a hasznunkra lehet.” (Johnson, Bp, 2014, 9.)
Szókratész maga nem jegyzett le semmit a gondolataiból, ugyanis jobban bízott az élőszó erejében, ezért csak a kortársak, tanítványok és a kései utódok beszámolóira hagyatkozhatunk. Johnson maga is izgalmas feladatként élte meg, hogy az információk és utalások kutatása közben olyan kérdéseket tudjon megfogalmazni, ami a tudományos közhelyekre épülő filozófus-kép helyett a valódi Szókratészt láttatja velünk.
Egy jellem jelleme
Először a bölcselő jellemének főbb vonásait veszi sorra, és a “tételes” felsorolás már önmagában is elgondolkodtatja az olvasót – főként, ha ilyen szempontokra és kijelentésekre figyelhet fel: „...egész életében közömbös volt a testi jóllét (ruházkodás, étel és ital, fűtés és lakás) iránt, kivéve a társas életet, amit mindig igényelt és élvezett.” Fogyasztói társadalmunkban a tudatos vásárlói magatartás előképeként hathat azon szókratészi kijelentés is, amit az agora kínálatát látva tett: „Mennyi minden van, amire nincs szükségem!” (Uo. 31-32.) A „semmit sem túlságosan” elvet is igen szemléletesen jelenítette meg: „Aki sokat iszik, nem tudja a jó bort élvezni.” (Uo. 33.) A közügyekből rendszeresen kivette a részét, még a háborúkban is aktívan vett részt, sőt a spártaiak megemlékeztek hősiességéről, kitartásáról pedig legendák szóltak. Bár kőfaragó mester volt – és egyesek néhány Akropolisz-beli szobrot is neki tulajdonítanak, de nem ez volt az igazi hivatása. Szókratésznak küldetése volt: az embereket megtanítsa kérdezni, ésszerű válaszokat adni, a tágabb összefüggéseket felismerni. Maga volt a példa: „én […] mindig is olyan voltam, hogy semmi másra nem hallgattam, csak arra az érvre, amely alapos átgondolás után a legjobbnak tűnt előttem.” (Uo., 87.)
Nem volt szobatudós, épp ellenkezőleg, polisza érdekeit kívánta szolgálni – Cicero szerint: „Szókratész volt az első, aki lehozta a filozófiát az égből: a városokban talált neki helyet, bevitte a házakba, és rákényszerítette, hogy az életet és az erkölcsöt, a jót és a rosszat vizsgálja.” (Tusculumi eszmecsere, III. 15., ford. Vekerdi József). Mindezt kérdések révén, rávezetéssel, az irónia eszközével igyekezett elérni, egyúttal megpróbálta a humort visszacsempészni Athénba. A komoly és humoros dolgokat jó érzékkel választotta szét, s a fogalmak helyes használatának képességét azért is tartotta elsőrendűnek, hogy véletlen se keveredjenek ezek, s a szent dolgokból ne űzhessenek tréfát. Szókratész tisztában volt azzal, hogy kétfajta filozófusi magatartásmód létezik, és ez „...azóta is így van, s valószínűleg a jövőben is így lesz: az egyik azt mondja meg, mit gondoljunk; a másik azt, hogyan gondolkodjunk.” (Johnson, Bp., 2014, 100.) Szókratész ez utóbbit választotta, az ún. bábáskodó, vagyis kérdve kifejtő módszert alkalmazta, hisz ezzel is az önálló gondolkodásra kívánta megtanítani véletlenszerűen választott vitapartnereit. Vagyis gyakorlatias, „hasznos” filozófiát kívánt művelni, ugyanis tisztában volt azzal, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem emberhez méltó élet.” (Platón: Szókratész védőbeszéde, 38a., ford. Mogyoródi Emese)
Erkölcsi javallatok
Szókratész filantróp hajlamoktól és életigenléstől vezéreltetve fogalmazta meg az erkölcsi alapállását is, melynek sarokkövéül az alábbi gondolat szolgált: „Jogtalanságot elkövetni rosszabb, mint elszenvedni.” (Platón Gorgiasz, 474b)
Szókratész, bár nem vetette meg a (mulandó) testet, de morális szempontból a halhatatlan léleknek tulajdonított elsőbbséget, mert ez megfelelő nevelés esetén az erények fészkéül szolgál. Erre csak akkor válhat alkalmassá, ha az ember kordában tudja tartani a testi ösztönöket, ami önfejlesztés, az erények megértése, interiorizálása révén, vagyis a szükséges tudás mindennapi helyzetekben való gyakorlása révén érhető el. (A platóni lélekfelfogással szemben egyébként Johnson szerint a szókratészi terjedt el, és hat mind a mai napig. Vö. 121.) Az igazságosság erényét tartotta a legfontosabbnak, és ehhez szerinte a tudáson vezet keresztül az út (etikai intellektualizmus tana). A tudás, az erény és a bölcsesség így szoros hármas egységet alkot az ókori bölcs szemléletében.
A szofisták által vallott erkölcsi relativizmust elvetette, ehelyett az erkölcsi abszolutizmust szorgalmazta. Pl. soha ne tegyél rosszat, ha tudod valamiről, hogy rossz; vagy: senkit sem szabad megkárosítani; vagy a gonoszságra nem lehet gonoszsággal reagálni, csakis jósággal (vö. kereszténység), sőt még a bosszú, a megtorlás intézményének minden formáját is elvetette, amivel számos görög haragját vívta ki. (Részint emiatt ítélték halálra.) Ezzel előrevetítette az etika alapgondolatát: a mindennapokban keresd a jót és kerüld a rosszat!
Szókratész Johnson szerint „demokratizálta az erkölcsöt”, s kérdéseivel, bábáskodó módszerével a bennük rejlő erkölcsi hőstetteket kívánta a felszínre hozni, ezért is oly emberi a bölcselete. „Felfogásában a filozófia a helyes és helytelen, a jó és a rossz közötti tényleges etikai döntésekkel szembenéző valóságos emberekkel foglalkozik. Ezért egy filozófiai vezetőnek többnek kell lennie, mint gondolkodónak, jóval többnek. Jó embernek kell lennie, akinek számára az erényre törekvés nem afféle elvont eszme, hanem a mindennapi élet gyakorlati teendője.” (Uo. 206.)
További érdekes oldalak:
- Paul Johnson: Szókratész. Egy időszerű ember, Európa K., Bp., 2014 (http://www.libri.hu/konyv/paul_johnson.szokratesz-1.html)
- Szókratész (Socrate), színes, magyarul beszélő, olasz-francia-spanyol filmdráma, 114 perc, 1970, R.: Roberto Rossellini
- Cseh Tamás: Platón és Szókratesz
Farkas Zoltán cikke