A jelentősebb éhínségek Magyarországon
Ha megpróbáljuk a magyarországi éhínségeket röviden áttekinteni, akkor forrásaink alapján az első komolyabb éhínség 1785-1786-ban Kelet–Magyarországon következett be. Ezt követően 1794-ben, 1816-ban, 1846–1847-ben és 1863-ban hallunk újabb éhínségekről, de mindegyik egy kicsit másképp zajlott le. Az 1794. évi mindössze egyetlen évre terjed ki, komolyabb demográfiai hatásairól nem tudunk. Az 1846–1847. évi főként a Felvidéket, az 1863. évi aszály az Alföldet érinti, de egyiknek sincs komolyabb demográfiai következménye. Az 1785-1786-os és az 1816-os események azonban bővebb kifejtést érdemelnek.
1785-1786
1785 őszén a körülmények kedvezőtlen összjátéka okozta az ellátási nehézségeket. Egyrészt a XVIII. század végére relatív túlnépesedés figyelhető meg egyes országrészekben, azaz fokozatosan feszültség keletkezett a megtermelhető, illetve megszerezhető élelmiszer mennyisége és a fogyasztók száma között. Másrészt az egykorú adatok szerint már az 1784. évi gyenge termés miatt kevés volt az 1785. évi tavaszi vetés, ráadásul az utóbbit még a fagy és a jégverés is csökkentette, ami miatt komoly élelmiszerhiány alakult ki. Ráadásul nem javultak a következő esztendők termési eredményei sem. A Helytartótanács felmérése szerint az éhínség 1785–1787 között tizenkét megyében pusztított komolyabban, tízben okozott kisebb gondokat, vagyis tulajdonképpen országos jellegű volt. A legsúlyosabban azonban Máramarost érintette. Ennek az az oka, hogy Máramaros megye népessége a magas természetes szaporulata és a Galíciából történő bevándorlás következtében száz év alatt több mint háromszorosára növekedett. Ezzel a népességváltozással a mezőgazdasági termelés annak ellenére sem tudott lépést tartani, hogy ebben a térségben már ekkoriban jelentős mértékű a burgonyatermesztés. 1786-ban a táplálkozáshoz szükséges gabona több mint 90 százaléka hiányzott, 1787-ben pedig csak azért kedvezőbb az arány (77 százalék a hiány), mert az összeírók a burgonya adatait is figyelembe vették. A hiányzó táplálékot a népesség a vadon termő növények fogyasztásával próbálta ellensúlyozni, de ez hosszabb távon nem jelentett igazi megoldást. Az egyik érintett település lakói a következőt írták a királyi biztosnak 1786 nyarán: „Eddig mezei paréval, sóskával, repcsényel, csalánnal és illyen füvek szedésével meg forrázásával élt közönségesen a nép, már ezeketis el verte a jég, a mi volt is, egy szóval nincs mivel élni, se contribuensnek [adófizetőnek], se nemesnek, ugy hogy éhel halnak minyája ha csak nem segítenek, mert nincs min veniek gabonát az egész faluba…”
Az 1816-os válsághelyzet
Speciális esetet jelent az 1816-os éhínség, tudniillik egy rendkívüli geológiai esemény, az indonéziai Tambora vulkán 1815 áprilisi kitörésének következménye volt. A vulkáni pornak és hamunak a Föld északi féltekéjén történt elterjedése magyarázza az 1816-os, „nyár nélküli esztendőként” emlegetett év rendkívüli jelenségeit.
A Kárpát-medencében már 1815 júniusának harmadik hetétől érezhető a kitörés hatása, mert hatalmas esőzések, jégzivatarok vonultak át a térségben. A korabeli beszámolók szerint néhol tyúktojásnyi, sőt 60 dkg-os jégdarabok hullottak. A gyakori esőzések és az azokat kísérő forgószelek tönkretették a szántóföldi termést és a szőlőket. Ahol pedig a szőlő megmaradt, ott a sok esőtől nem ért be. Az esők nagy árvizeket okoztak, s így a mezőkön lévő takarmányban is nagy kárt okoztak. A helyzetet súlyosbította, hogy az Alföld egyes térségeiben egérinvázió pusztította a termést. És ez folytatódott 1816 telén is, mert a Kárpát-medencébe északi szél kíséretében óriási havazás és rendkívül hideg idő érkezett. Emiatt az állatállományban súlyos károk keletkeztek. Márciusban kiderült, hogy a folyton fújó nagy hideg szelek az őszi gabonavetéseket szinte teljesen kipusztították, ezért az őszi árpát és búzát újra kellett vetni. A hónap végén viszont több helyen nagy havazásokkal visszatért a tél, aminek következtében az ország egyes területeit még áprilisban is hó borította. Az idő enyhébbre fordulása is csak átmenetileg hozott megkönnyebbülést, hiszen az óriási mennyiségű téli csapadék elolvadását követően újra árvizek keletkeztek, illetve hatalmas belvíz alakult ki. Az utólagos becslések szerint Európa szerte legalább 200 ezer ember halálát okozta ez a rendkívüli tél, ezen belül 1816-17 telén Kelet-Magyarországon 50 ezren haltak éhen.
Embereknek makkliszt, állatoknak zsúptető
A szűk esztendők súlyos következményekkel jártak, évekre tönkretehették a paraszti háztartást. Különösen igaz ez, ha nem volt mit adni igásállatoknak, így azok elhullottak, vagy kényszerből levágták őket, ami gyakorlatilag lehetetlenné tette az újrakezdést. A tömeges éhhaláltól állami vagy megyei gondoskodás és egyes földesurak áldozatvállalása jelenthetett menekülést. Ha volt ilyen… Ha nem, akkor kényszermegoldáshoz kellett nyúlni. Ilyen esetben a túlélést sokak számára az ínségeledelek tették lehetővé: tölgyfakéregből sütött kenyér, nád beléből készült lepény, őrölt szalmával „dúsított”, kukoricacsutkából tört lisztből készített pogácsa, rügyek, gyékénygyökér, makkliszt. Az állatoknak pedig eleségként leszedték még a zsúptetőket is.
További érdekes oldalak:
Farkas Judit cikke
