A vízi munkák feltételei
A vizekkel való együttélés az itt élő emberek, népek számára nélkülözhetetlenné tették az alapvető vízépítési ismereteket. Legrégibb adataink a római korból származó vízi munkákról vannak. Azt már az Ókori Kelet világából tudjuk, hogy egy adott közösség érdekében végrehajtott vízi munkák megkívánják az erős államhatalmat, mert a műveket megépíteni és folyamatosan fenntartani másképpen nem lehet. Az állítás persze fordítva is igaz. Egy-egy társadalom gazdasági erejét azon is le lehet mérni, hogy infrastrukturális viszonyai milyen szinten állnak. Magyarországon például az átfogó vízszabályozás társadalmi, gazdasági, műszaki és egyéb feltételei csak a XIX. század második felében teremtődtek meg igazán, de az első komolyabb építkezésre már a XVIII. század végén sor került. A Dunát a Tiszával összekötő 118 km hosszú Ferenc-csatorna 1793-l802 között épült meg.
De ki fizeti a révészt?
Az ország legnagyobb folyóinak (Duna, Tisza, Körösök, Dráva, Rába, stb.) szabályozását a XIX. század elejétől a part menti birtokosok és városok éppúgy szorgalmazták, mint a merkantilista szemléletű bécsi udvar, mivel Az utóbbi is belátta, a szabályozási munkák a kincstár érdekeit is szolgálják.
A döntő kérdés azonban mindig a szükséges anyagi források előteremtése volt, azaz kinek a költségén kell a munkákat végrehajtani. A folyók hajózhatóságának biztosítása mindig kormányzati feladatot jelentett, már amikor volt erre pénze a kincstárnak. A folyó menti birtokok töltésekkel történő védelmét azonban a törvény az érintett vármegyék kötelességévé tette. Ez azzal a következménnyel járt, hogy a megyei urak közül azok, akiknek birtokait nem fenyegette a víz, nem szívesen szavazták meg az ármentesítő töltések megépítéséhez szükséges pénzt. Ha pedig kisebb csoda folytán mégis került pénz erre, akkor az érintett vármegyék közötti összehangolatlanság akadályozta az ármentesítési munkákat. Nehezítette az előkészítést az is, hogy hiányoztak a megbízható vízrajzi térképek és a vidék viszonyait jól ismerő magyar mérnökök is.
A vízrajzi felvételek elkészítéséhez nélkülözhetetlen hazai szakemberek képzése végül megoldódott azzal, hogy 1782-től a budai egyetem mérnöki intézetében megindult az oktatásuk. Itt végzett pl. Vedres István, Huszár Mátyás, Beszédes József, Vásárhelyi Pál is, akiknek jelentős szerepe volt a reformkori munkák elindításában. A csaknem negyedszázadon át (1822-1845 között) végzett Duna-felmérés és tiszai vízrajzi térképezés nemcsak hazai, hanem nemzetközi szemmel is kimagasló műszaki alkotás volt. A dunai és tiszai munka irányítói Vásárhelyi Pál és Lányi Sámuel voltak.
Az árvízmentesítés első lépései
A Tisza és mellékfolyóinak vízgyűjtőterületén évszázadokon át végzett erdőirtás és legeltetés következtében bekövetkező erózió miatt fokozatosan növekedett a hegyvidékekről a síkságokra lezúduló eső és hólé mennyisége, s ez a XIX. század első felében egyre emelkedő árvízszinteket eredményezett. Ennek következtében az egykor biztonságosnak tekintett ármentes vidékek is veszélybe kerültek és a szántóföldi gazdálkodás kiszámíthatatlanabbá vált.
A korábbiakhoz képest emelkedő árvízszintek és az általuk okozott pusztítások az országgyűlést is tettekre sarkallták. Az 1838-as katasztrofális pesti jeges árvíz és a tiszai vízkárok hatására 1840-ben elfogadták A Duna és egyéb folyók szabályozásáról szóló törvényt és bizottságot alakítottak a feladat anyagi és műszaki feltételeinek megvizsgálására.
Nemzetgazdasági szempontból a reformkorban a Duna vaskapui szakaszának hajózhatóvá tételét és a Tisza szabályozását tekintették a legsürgetőbb feladatnak. Széchenyi István kitartó szervező munkájának eredményeképpen Vásárhelyi Pál vezetésével megépült az aldunai hajóvontató út (1835), ami lehetővé tette a mezőgazdasági és ipari árucikkeknek a balkáni piacokra vízi úton történő szállítását.
Széchenyi István, a festmény hátterében a hajózhatóvá tett Vaskapu látható
A Tisza szabályozása
A Tisza szabályozása azonban sokkal bonyolultabb feladat volt. A munkálatok érdekében Széchenyi fáradhatatlan agitációba kezdett, s munkájának eredményeképpen 1846-ban megalakult a Tiszavölgyi Társulat. A töltések építése az időközben elhunyt Vásárhelyi Pál és a külföldi szakértőként meghívott Pietro Paleocapa elképzeléseinek megfelelően kezdődött el, de a nem kellőképpen összehangolt mederátvágások és töltésépítések jelentős mértékben megzavarták a folyó vízjárását. A gondok kialakulásában – mint már oly sokszor – jelentős szerepe volt a rendelkezésre álló anyagi források szűkösségének és a birtokosok földéhségének is.
Vásárhelyi Pál
Az egymást követő árvizek után az 1860-as évek első felében az évszázad aszálykatasztrófája sújtotta az Alföldet, ami sokan a vízszabályozás következményeként értékeltek. Ezt ugyan már a kortárs tudósok megcáfolták, de a vízszabályozások iránti bizalmatlanság új erőre kapott, amikor az 1879-ben levonuló tiszai árvíz Szeged városát gyakorlatilag megsemmisítette. Az országos felháborodás a Tisza Kálmán vezette kormányt nemcsak az addigi vízimunkák, hanem az állami és társulati műszaki szolgálat, valamint a vízügyek törvényi szabályozásának gyökeres felülvizsgálatára késztette. Hosszú időbe telt azonban, amíg a több mint száz átvágás elkészülte után a nem egészen kétharmadára csökkent, gátak közé szorított Tisza-meder megfelelően kifejlődött, s a folyó elfogadta új mederviszonyait.
Az árvízmentesítés következményei
Az árvédelmi gátak megépítése azonban alapvetően átrajzolta a térség vízellátását. Az ártereken összegyűlt felszíni vizek a gátak miatt nem tudtak közvetlenül a befogadó folyóba ömleni, ezért már a XIX. század közepén megkezdődött a belvízcsatornák hálózatának kiépítése. Megszülettek az első tervek az Alföld aszály által veszélyeztetett területeinek öntözésére. A Kárpát-medence talajai ugyanis kevés kivétellel rossz vízháztartásúak, a gyakran szélsőséges időjárás következtében hol túlságosan is telítettek nedvességgel, máskor viszont erősen kiszáradnak. Ezért különösen fontossá vált a talaj vízállapotának a szabályozása, rendezése, az időjárási anomáliák hatásainak kiegyenlítése az alagcsövezés, öntözés és más műszaki beavatkozások alkalmazásával. E téren lényeges előrelépést a Kvassay Jenő által megszervezett kultúrmérnöki hivatalok szívós munkája hozott az 1870-es évek végétől.
További érdekes oldalak:
- Sulinet Tudásbázis - Az érintetlen és az átalakított táj
- Fejér László: Vadvíz országtól az elfogyó Dunáig
Farkas Judit cikke
