A koplaló vagy önhánytató lányok szinte mindig jól tanuló, jól alkalmazkodó, megfelelni vágyó gyerekek, akik gyakran érnek el kimagasló tanulmányi és sport eredményeket is. Ez a tökéletességre törekvés és szigorúság szüleiket is jellemezheti, és gyakran társul túl szigorú otthoni szabályokkal. Az evészavaros fiatalok édesanyja gyakran túlságosan óvó, domináns személyiség, aki gyermeke életének minden területét befolyásolni szeretné. A családtagok sokszor nem eléggé önállóak, mintha lelki életük egy közös térben zajlana, bármelyiküket éri valami baj vagy váratlan esemény, mindenkit egyformán felzaklat, mindenki egyformán izgalomba jön.
Ezeknek a megfigyeléseknek a nyomán a szakemberek először azt gondolták, leghelyesebb a beteg fiatalt mihamarabb kiragadni e megbetegítő környezetből, és egyedül kezelni őt. A tapasztalatok azonban azt mutatták, hogy a betegek tünetei csak lassan, nehezen szűntek meg, és a családba való visszakerüléskor sokszor újra megjelentek. Ha azonban a kezelés hatása mégis tartósnak bizonyult, nemegyszer előfordult, hogy egy másik családtagnál jelent meg valamilyen lelki eredetű betegség.
Ezek a megfigyelések arra ösztönözték az orvosokat és pszichológusokat, hogy a beteg környezetével is felvegyék a kapcsolatot, és a terápia célja ne elsősorban az evészavar tüneteinek megszüntetése, hanem a betegséget létrehozó vagy fenntartó társas helyzet megváltoztatása legyen. A családterapeuták szerint a családok kibernetikai rendszerekhez hasonlítanak, ezért működésük sok szempontból leírható a rendszerelmélet fogalmaival, mint amilyen pl. az egyensúlyra törekvés vagy a homeosztázis elve.
E felfogás szerint, a család mint egész, minőségileg különbözik és eltérően viselkedik elemeinek összességétől. Az egyes ember a családi rendszer része, viselkedése erősen függ a környezet hatásaitól. A beteg viselkedés a családtagok közötti kölcsönhatások eredménye. A családtagok együttlétük során, szóban és a gesztusok nyelvén egyaránt, folyamatosan kommunikálnak. A tudatos, és részben tudattalan párbeszéd során állandó, kölcsönös szabályozás zajlik. Minden közlés egyben válasz is egy korábbi közlésre, és alapja egy következőnek. Semmi sem csak ok vagy következmény, a családtagok egyszerre okozói és elviselői is együttlétük hatásainak.
A családi rendszerek törekednek egyensúlyi állapotuk fenntartására, mert ezáltal tudják biztosítani tagjaik számára a stabilitást és a folyamatosságot. Ugyanakkor nem lehetnek túl merevek sem, a családnak képesnek kell lennie arra, hogy új helyzetekhez alkalmazkodjon.A változások lehetnek külső természetűek, (pl. költözés, iskolaváltás), de adódhatnak a család belső életkorának törvényszerű előrehaladásából is: a gyerekek felnőnek, önállósodnak, az anya ismét munkát vállal, az idősebb apa esetleg nyugdíjba megy, stb.
A megváltozott külső-belső viszonyokhoz való alkalmazkodás a rugalmatlan, vagy egészségtelen szerkezetű családokban krízishelyzetet teremthet.
A családi működés eddig megszokott módja a továbbiakban már nem hatékony, ha mégis tovább erőltetik, valaki megbetegszik a családból. Ilyenkor az egyik családtag, leggyakrabban a gyerek tünetei a rendszer egyensúlyra törekvésének eszközeivé válnak. A válófélben lévő szülők gyerekei pl. sokszor nemcsak azért kezdenek hirtelen sokkal rosszabbul tanulni, rendetlenebbül viselkedni, vagy más, aggasztó tüneteket mutatni, mert fel vannak zaklatva, és leköti őket az életük változása körüli aggodalom.
Megváltozott viselkedésük keletkezésében és fennmaradásában az is közrejátszhat, hogy a szülők aggodalma, a gyerek érdekében történő összefogása ideig-óráig helyreállítani látszik a megbomlott összhangot. Amint azonban a gyerek körül kezdenek rendeződni a dolgok, a szülők konfliktusa megint kiújul, ettől a gyerek ismét megijed, rosszul tanul, verekszik, bepisil. Egy olyan ördögi kör alakul ki, melyet pusztán a kicsi tüneteinek kezelésével nem lehet megszüntetni; a család egészének van szüksége segítségre.
Az egyes családtagok betegségének tehát a családi rendszeren belül egyensúlyt szabályozó szerepe, jelentése van. A családterapeuták ezt az üzenetet igyekeznek megtalálni, és a család számára is világossá tenni. Hisznek abban, hogy a rendszer hibás működésének korrigálásával az egyes ember betegsége is megszüntethető.
Az anorexiás és a bulímiás fiatal viselkedése e családi rendszerszemlélet keretein belül többféleképpen is értelmezhető. Hogy az egyes tinédzser és az ő konkrét családja esetében melyik értelmezés a legtalálóbb, azt mindig a gyakorlat, a terápia alakulása dönti el. Az evészavaros gyerekek családjában gyakran tapasztalhatjuk, hogy az egyes emberek közötti határ, a tagok autonómiája alig érzékelhető, elmosódott. A szobák között sokszor nincsenek ajtók, senkinek nincs egy privát kis zuga, néha még az ágyaikat is össze-vissza csereberélik.
Az anorexiás fiatal fogyókúrája, a testhatárokkal való kísérletezés ebben az esetben a stabil, megbízható én-határok keresését szolgálhatja. Ha helytálló az a megfigyelés, hogy ezeknek a lányoknak többnyire erősen kontrolláló, túlóvó, nemegyszer mártírszerepben tetszelgő édesanyja van, aki az apát háttérbe szorítja, akkor a koplalása miatt a fejlődésben megállt lány betegségével a felnőtté válást, a nem eléggé vonzó női szerepet és az anyai gondoskodást egyaránt visszautasíthatja.
Az evészavarosok szülei gyakran meglehetősen szigorúak, teljesítménycentrikusak, perfekcionisták. A gyerek végletekig vitt fogyókúrájában sokszor ezek az elvek köszönnek vissza. A túlságosan szigorú, mindent szabályozó környezetben a test sanyargatása az autonómia és az önszabályozás utolsó végvára lehet. Megnyilvánulhat benne a mártír anyával való versengés is: a szájától minden falatot megvonó gyerek még fegyelmezettebb, még nagyobb lemondásra képes, mint szülője.
A megbetegítően működő családoknál sokszor megfigyelhetjük azt az érdekes jelenséget is, hogy az egyes tagok mintha csak egy-egy részét képviselnék egy önálló lelki szerkezetnek; az egész család együtt ad ki egy egészet. (Hangsúlyozottan szelíd, soha nem pofozkodó szülőknek gyakran van megveszekedetten verekedős gyereke.) Az evészavar, mint a finom ételek, és általában az élvezetek visszautasítása gyakran válasz egy másik családtag kicsapongó életvitelére, pl. iszákosságra, csapodárságra. Ily módon a családtagok együttese képes egyensúlyba hozni azokat a tendenciákat, melyeket az egyes ember önmagán belül nem tud.
A fenti példákból érthetővé válik, hogy miért rendkívül nehéz az evészavaros fiatalt a környezetének ismerete és együttműködése nélkül meggyógyítani. Igaz, talán az is érzékelhető, hogy a család ellenállásának leküzdése sem mindig egyszerű feladat.
