A kutya, aki nem kutya
2003/10/28 08:00
1821 megtekintés
A cikk lejárt! Valószínű, hogy már nem aktuális információkat tartalmaz!
Magyarország egyik legritkább rágcsáló faja a megtévesztő elnevezésű földikutya, akinek csupán annyi köze van az ember legjobb barátjához, hogy egy kicsit hasonlít annak néhány napos kölykéhez. A XX. század elején még szép számmal éltek a Kárpát-medencében, fogyatkozásuknak legfőbb oka a mezőgazdaság terjeszkedése. Napjainkban szigorú természetvédelmi oltalom alatt állnak.

Valamikor régen még a dinoszauruszok uralták a Földet, az addigra kialakult emlősöknek csak úgy maradt esélyük a túlélésre, hogy méreteikben megmaradtak jelentékteleneknek és az éjszaka sötétjében élték életüket. A dinoszauruszok kihalásával az emlősök között robbanásszerű fejlődés ment végbe, kialakultak a nagytestű növényevő és ragadozó fajok, de mellettük fennmaradtak azok a típusok is, melyek továbbra is rejtőzködő életmódot folytattak. Ennek a létformának egyik nagy mestere a földikutya (Spalax leucodon) elnevezésű faj, amely Magyarországon egykor jóval elterjedtebb volt, mint napjainkban. Mára csupán a Duna-Tisza köze és a Tiszántúl néhány pontján maradtak fenn földikutya populációk.

E faj magyar elnevezése nem túlságosan találó, minthogy még véletlenül sem hasonlít a kutyákhoz és rendszertanilag is messze áll tőlük. Valójában rágcsáló, kutyának talán azért hívják, mert nagy, széles, bumfordi, bársonyos bundájával és gombhoz hasonlító orrával a néhány napos, még vak kutyakölyökre emlékeztet. Neki azonban később sem nyílnak ki a szemei: a föld alatti életmódhoz való alkalmazkodás következtében ugyanis a vakondéhoz hasonlóan visszafejlődtek. Legkorábbi leletei 300 ezer évesek, a Kárpát-medencében pedig legalább 18 ezer éve folyamatos a jelenléte.

A Fekete-tenger mellékén és a Balkánon élő állat legnyugatibb elterjedési pontja hazánkban van, ezért néhány helyen nyugati földikutya néven is ismert. A XX. század elején még viszonylag gyakori volt. Eredetileg nyílt, füves területeken élt, ahol a nyári száraz időszakhoz jól alkalmazkodott növények gyökerei jelentették számára a túlélést. Azonban az egyre jobban terjeszkedő mezőgazdaság erősen beszűkítette a földikutyák élőhelyeit.

Volt idő, amikor tudatosan üldözték, mivel kártevőként tekintettek rá a hagymájukat, répájukat féltő kertészek. Szegénynek a pedánssága lett a veszte, a gazdák hegyes ággal szurkálták a földet addig, amíg a földikutya járatát el nem találták, ahol aztán egy "szellőzőnyílást" képeztek ki. A vakond fel sem venné a lakásán végrehajtott ilyen átalakítást, de a földikutya, mihelyt megérzi a beáramló friss levegőt, nyomban odasiet, hogy gondosan eltömje a nyílást, nem sejthette, hogy az odafent lesben álló ember egyetlen erős kapavágással elvágja a visszavonulás útját és élete fonalát.

A földikutya életének nagy részét a maga ásta föld alatti járatrendszerben tölti. A fiatal egyedek járatainak hossza 10-15 méter körül van, az idősebbeké azonban elérheti a 200 métert is. Képes fél óra alatt kitúrni egy másfél méter átmérőjű, 15 centiméter magas földkupacot, egy nap alatt pedig akár 2 kilométert is megtesz a föld alatt. A felszínre csak ritkán látogat. Rendszeresen újabb járatokat ás, és azokat a mélyebb rétegekből hozott sárgás agyaggal tapasztja ki. Ez a tapasztás az agyagos talajon nagyon jellemző, így a földikutya alagútjait könnyen megkülönböztethetjük a vakondétól. Természetesen túrásokat, kupacokat is készít, ugyanúgy kitolja a földet, mint a vakond. Kupacai azonban jóval nagyobbak, mint amazé, néha a félméteres magasságot is elérhetik, emellett a kilökött rögök is terjedelmesebbek.

További különlegessége, hogy metszőfogaival ássa ki járatait, ezért végtagjai nem alakultak át annyira az ásáshoz, mint a vakondoknak. Életmódjának megfelelően szeme, füle és farka egyaránt csökevényes. Teste 21-23 cm hosszú, súlya 140-220 gramm. Bundája sötét hamuszürke, némi vörhenyesbarna árnyalattal, teste hengeres, teljesen a föld alatti életmódhoz idomult. Fülkagylói hiányoznak, hiszen csak akadályozzák a járatokban, farka sincs, elkorcsosult szemei alig gombostűnyiek, a bunda teljesen eltakarja őket, gyakorlatilag vakok.

Kizárólag növényekkel táplálkozik, kedveli a földimogyorót, a burgonyát, a hagymát, a répát, a petrezselyem és a lucerna gyökerét. Távoli, afrikai rokonával ellentétben - akiknek fura életéről nemrég olvashattatok a ZöldZónában - magányos állat. A hím és a nőstény csak párzás idején és akkor is csak nagyon rövid ideig tartózkodnak ugyanabban a járatrendszerben. Az utódnemzés céljára készített, gömb alakú kamra közvetlenül a nőstény fészke mellett található, aki évente csupán 1-3 utódot nevel fel. Ez a szám a többi rágcsálóhoz képest meglepően alacsony, ami azt mutatja, hogy nagyon kevés természetes ellensége van.

A legnagyobb veszélyt az ember tájátalakító tevékenysége jelenti számára. 1974 óta védett faj, a hazai populáció utolsó hazai menedéke a Hajdúbagos mellett 1976-ban létrehozott, 300 hektáros rezervátum. Szigorú természetvédelmi oltalom alatt áll, eszmei értéke 100 ezer forint.