Kedves Réka!

Megértem tanácstalanságát, iskolarendszerünk, pedagógusaink ugyanis még nem igazán készültek fel arra a kihívásra, amit a hiperaktív gyerekek egyre növekvő száma jelent. Az egyre gyakrabban alkalmazott diagnózist ma már az iskolás korosztály 3-12%-a kapja, ami kétségkívül meglepően magas szám (Hogy valóban többen vannak-e, vagy csak a diagnózis lett gyakoribb, ki tudja.) Néhány évtizeddel ezelőtt ezeket a gyerekeket egyszerűen rossznak minősítették, s mivel sem az intők, sem a szülők fenyegetése nem segített, egy idő után kicsapták, megbuktatták, valahogy eltávolították őket az iskolából. Ehhez képest talán mégiscsak előrelépés, ha ezt a problémát ma már szakemberek ki tudják szűrni, és azt tudjuk mondani a berzenkedő tanítónak, hogy ez a gyerek nem rossz, csak más. Kérdés, hogy segít-e ez rajtunk?

A pedagógusok, - érthető módon, - az olyan kisdiákokat szeretik, akik órán odafigyelnek, egyenletesen jó színvonalon teljesítenek, füzeteiket nem veszítik el, a leckéjükről nem feledkeznek meg, a tanítás menetét és az iskola rendjét hangoskodással, rohangálással nem zavarják meg, tanáraik utasításait betartják, társaikkal türelmesek, higgadtak, jó modorúak. A hiperaktív gyerekek, adottságaiknál fogva, sajnos nem ilyenek. Minden jó szándékuk és igyekezetük ellenére követik el az iskolában nap mint nap azokat a "bűnöket", ami miatt a tanítók szerint jogosan jár rossz jegy, intő, szidás. Mivel szeleburdiságukat, lobbanékonyságukat társaik gyakran erőszakosságnak, agresszivitásnak érzik, ezek a gyerek könnyen magányosodnak el, vagy válnak az osztály bohócává, fekete bárányává. A folyamatos sikertelenség, a sok elmarasztalás nyomán a hiperaktív gyerek önbecsülése, a saját képességeibe és jóságába vetett bizalma megrendül, ami az idegrendszeri adottságot tetézve, másodlagos sérülésként rombolja tovább a gyermek iskolai és társas karrierjét. Egy idő után már nemcsak környezete tartja lustának, fegyelmezetlennek és erőszakosnak, hanem ő is saját magát. Lassanként lemond róla, hogy valaha is jó gyerek lehet belőle, már nem is nagyon igyekszik, úgysem menne.

Vannak, akik elfordulnak a társaiktól, külön kis világba menekülnek, és azt gondolják magukban: "Nem is kell, hogy szeressenek, én sem szeretem őket." Mások elkeseredett dühüket a környezetük ellen fordítják: mindenkire haragszanak, indulatosak, ellenségesek, a segítséget elhárítják. Megint mások kétségbeesetten igyekeznek kitalálni valamit, ami miatt őket is lehet szeretni: bohóckodnak, vagánykodnak, esetleg ajándékokkal próbálják megvesztegetni társaikat egy kis szeretetért. Nagyon sok türelem, elszántság, tudatos erőfeszítés szükséges ahhoz, mind a szülők, mind az iskola részéről, hogy a hiperaktív, figyelemzavaros kisgyereket ezektől az ördögi köröktől megmentsük. A másodlagos ártalmak csökkentéséhez, a rossz gyerekként való beskatulyázás megelőzéséhez először is meg kell nyernünk a kicsi tanárainak megértését, együttműködését. A hiperaktív gyerekek anyukáját úgyis lépten-nyomon behívatják az iskolába, - mindig van valami galiba a gyerekkel, - legjobb, ha panaszok elébe megyünk, és személyes beszélgetést kérve igyekszünk megértetni a pedagógussal, hogy nem csak ő, de mi szülők, és maga a gyerek is nehéz helyzetben van, ami ellen hősiesen küzdünk, de, ha sikerül együttműködnünk, a helyzet minden bizonnyal nem reménytelen. A kölcsönös vádaskodás helyett a közös munkára helyezzük a hangsúlyt.

Fontos továbbá felhívnunk a pedagógusok figyelmét a kicsi azon jó tulajdonságaira, melyekre ők is, mi is alapozhatunk, ha be akarjuk vonni a közösségbe, ha sikerélményhez, dicsérethez szeretnénk juttatni. Ez egyáltalán nem is olyan nehéz: a hiperaktív gyerekek általában okosak, nagyon tevékenyek, segítőkészek, kreatívak és mindig remek ötleteik vannak. Szeretik a mozgást, az izgalmas- mozgalmas együttléteket, ezért a kirándulások, klub-délutánok, sport versenyek lebonyolításában biztosan számíthatunk rájuk. Kíváncsiak, érdeklődőek, gyakran hatalmas tudást gyűjtenek össze az őket érdeklő témákban, nyugodtan rájuk lehet bízni egy-egy órai kiselőadás megtartását. Mivel nehezen viselik, ha nem figyelnek rájuk, keresik a szereplési lehetőséget, oszlopos tagjai lehetnek az iskolai színjátszó körnek, táncegyüttesnek, zenekarnak. Egyáltalán nem törvényszerű tehát, hogy a hiperaktív kisdiák tanulmányi előmenetelét és társas életét csupa kudarc jellemezze; türelemmel, kitartással, sok-sok bizalommal és szeretettel iskolájában a legkedveltebb és legmegbecsültebb gyerekek közé tartozhat.

A pedagógiai erőfeszítés mellett segíthetnek továbbá olyan mozgásterápiás módszerek is, melyek az idegrendszer speciális ingerlése által serkentik az érést, fejlesztik azokat a képességeket, melyek a Fimota gyerekenek többnyire gondot okoznak. Ilyen terápia pl. Ayres, HRG. Vannak orvosok, akik gyógyszert írnak fel a hiperaktivitás tüneteinek enyhítésére. Ezt a témát azonban szakmai körökben igen sok vita övezi: magam sem tartom szerencsésnek, ha az önszabályozást annak gyakoroltatása, fejlesztése helyett kívülről, vegyszerrel pótoljuk ki, csupán azért, mert a környezetnek ez így kényelmesebb. Semmiféle bizonyíték nincs arra (laboratóriumi lelet vagy műszerrel kimutatható elváltozás), hogy a hiperaktivitás ilyen értelemben idegrendszeri betegség volna. A gyógyszereknek ráadásul általában kellemetlen mellékhatásaik is vannak. Vannak azonban, akiknél a gyógyszer hatására olyan drámai változás állt be a gyerek viselkedésében, annyival elégedettebbek voltak vele az iskolában, (nem buktatták meg, nem kapott folyton intőt), hogy a szülők meg voltak elégedve a gyógyszerrel.

Levelében azt írja, gondolkodik az iskolaváltáson. Erre nyilvánvalóan akkor lehet szükség, ha a gyerek tanáraival sehogy sem sikerül megtalálniuk a közös hangot, sehogy sem tudnak együtt, egy irányba dolgozni azon, hogy a kicsi iskolai viselkedése, teljesítménye javulhasson. (A Nevelési Tanácsadó, vagy az iskolapszichológus közvetíthet, segíthet ebben.) Ha másik iskolát keres, tájékozódjon előre, hogy kik vállalnak fel "speciális nevelési igényű" gyerekeket, hol vannak ebben a témában elhivatott, hozzáértő pedagógusok. Az alternatív iskolák többsége ilyen, vagyis csoportjaikat úgy alakítják ki, hogy az egészséges gyerekek mellé tudatosan felvesznek létszámarányosan valamilyen módon "más" gyerekeket (Pl. Kincsesház, Burattino Iskola, Montessori iskolák, Waldorf pedagógia, Palánta iskola, de sok van még.)

Üdvözlettel,

Győrfi Anna - pszichológus

Kép

• www.waikatomuseum.org.nz/ teachers.asp