Kedves Anna!
9 éves lányommal kapcsolatban kérem a segítségét. Röviden a körülményekről: A feleségem jó fél éve elzárkózott tőlem, tervszerűen készült jövendő életére azzal a bizonyos harmadikkal. A lakcím szerinti elhagyás két hónapja megtörtént. A 11 éves fiamat, és a lányomat magával vitte.A lányom mindezeket megelőzően kedves, természetes, nyitott, érdeklődő volt. Később elkezdte követni a feleségem példáját az elzárkózásban. Már nem ugrott a nyakamba, nem ő volt az, aki kéretlenül puszit adott, stb. Azóta sem tudom megtalálni vele a hangot, amolyan lerázós válaszokat ad. Visszautasít minden kezdeményezést. Nem tudom, hogyan közelítsek hozzá. Most szinte csak annyira vagyunk, hogy megölelem őt, ha nagyritkán találkozunk. A fiammal meglehetősen jó a kapcsolatom, mondhatni a lányom helyébe lépett. A feleségem váltig hangoztatja, hogy most igazán boldogok. Nélkülem. Nemrégiben, a feleségem nővérétől megtudtam, hogy ez a bezárkózás nemcsak velem szemben áll fönn, hanem mondhatni általános. Ez az, ami igazán aggaszt. Kérem, adjon tanácsot! Miképpen mozdíthatom ki ebből a lányomat?
Tisztelettel,
Tibor
Kedves Tibor!
Ha jól értem, felesége a két gyermekkel külön költözött Öntől, ám válásról egyelőre még nincs szó maguk között, legalábbis a válás hivatalos jogi folyamata még nem indult be. (Talán egyikőjük sem biztos ebbéli szándékában, talán csak még nem tették meg a szükséges lépéseket.) Így a jelenlegi helyzet egy "törvényen kívüli", szabályozatlan állapot; nem egy kialkudott, vagy (rosszabb esetben) hatósági eszközökkel a másikra kényszerített kompromisszum a gyerekek elhelyezését és láthatását illetően. Amennyiben a jelenlegi gyakorlattal nincs megelégedve, joga van hozzá, hogy harcot indítson a gyerekek gyakoribb láthatásáért, sőt akár azért is, hogy a kicsiket (de legalább az egyiket) Önnél helyezzék el.
Egy ilyen jogi (és még sok más eszközzel vívott) csata azonban, a magyar gyakorlatot ismerve hosszú évekig is eltarthat, miközben az összes résztvevőt, beleértve a gyerekeket is rendkívüli módon megvisel. Ráadásul a válófélben lévő felnőttek, a gyermekek érdekére hivatkozva, az elhelyezés és láthatás kapcsán sokszor inkább egymás lejáratására, ellehetetlenítésére törekednek, vagyis eszközként használják fel a kicsiket egymás bántásához. Ez az, ami a gyerekeket leginkább tönkreteszi; ha titkolózniuk, szövetkezniük kell, ha el kell dönteniük "kit szeretnek jobban", ha az egyik szülőjük haragjához, kiábrándultságához, ellenségességéhez lojálisnak kell lenniük a másikkal szemben. Talán ezt a zavart és boldogtalanságot érzi most a kislányán: akarata ellenére bevonták egy harcba, azt várják tőle, hogy válaszon két olyan ember között, akit egyformán szeret.Ráadásul lehet, hogy olyan titkokat bíztak rá ("Ne mondd el apunak, hogy Karcsi bácsi feljött ma délután", stb.) ami miatt bűntudata van, szégyelli magát az apukája előtt. Talán még nem is elég érett és okos ahhoz, (amire esetleg egy 11 éves már képes lehet), hogy különvéleményt fogalmazzon meg: "anyu már nem szereti aput, én viszont igen", "anyu szerint apa ilyen-olyan csúnya, az én tapasztalatom viszont más".
Az okos, gyermekeik érdekeit igazán szem előtt tartó szülők persze, (ha már mindenképp el akarnak válni) segítenek a gyereknek az effajta különvélemény kialakításában: "Mi már nem leszünk férj és feleség, de ti ugyanúgy a gyerekeink maradtok." "Én most haragszom anyura, de tudom, hogy titeket nagyon szeret, fogadjatok szót neki akkor is, ha nem vagyok itt." stb. A boldog gyerekeknek két szerethető és csodálható szülője van, (ha esetleg külön élnek, akkor is), ezért aki jót akar a gyermekének, nem rombolja le benne a másik szülőjéről kialakított (gyakran idealizált) képét.
Ön tehát, akármilyen furcsán és ellenségesen viselkedik is felesége, talán mégis azzal teszi a legjobbat, ha nem száll be a harcba, legalábbis nem a gyerekein keresztül. Nem faggatja őket, hagyja, hogy csak azt meséljék el, amihez kedvük van. Nem kommentálja az anya viselkedését, az új partnert, azt a módot, ahogy Ön elhagyták, ahogy azóta a kicsiket nevelik, stb. Egyszóval nem hagyja, hogy a gyermekeihez fűződő jó kapcsolatába az anyjukkal folytatott ellenségeskedés beszűrődjön. Ami a felnőttekre tartozik, azt intézzék maguk közt, csukott ajtók mögött, a gyermekeket megkímélve a fülüknek (és lelküknek) nem való csúnya részletektől. Amikor viszont a gyerekekkel van, fejezze ki, mennyire örül a találkozásnak, mennyire hiányoznak, most, hogy kevesebbet vannak együtt, és hogy mindentől függetlenül mennyire szereti őket!
Érezzék, hogy az Ön számára nem feltétel, hogy mindenképp Önt válasszák egy esetleges elhelyezési perben, hogy nem kívánja tőlük, hogy akár az anyát, akár annak új partnerét szidalmazzák, és hogy bármit tesznek, akárhogy viselkednek, az apukájuk marad! És biztosnak is kell lennie benne, hogy ez így van, hiszen egy 9 vagy 11 éves gyerekből már nem lehet csak úgy kinevelni az apját, csak ideig-óráig lehet ellene hangolni, az viszont később rendszerint visszaüt.
Minél hamarabb és minél békésebben sikerül tehát a feleségével megegyeznie a további életük alakulását illetően, minél hamarabb lezárul az egymás ellen folytatott csata, annál hamarabb mentesülnek a gyerekek attól, hogy maguk is hadviselő, vagy közvetítő eszközök legyenek a nagyok játszmájában. Ha a kedélyek a szülők között egy kicsit megnyugodnak, a gyerekek végre fellélegezhetnek, és szerethetik aput és anyut továbbra is feltételek nélkül. Igyekezzen ezt a semleges, viszály-mentes szigetet addig is biztosítani nekik. Higgye el, egy idő után ki merik majd mutatni, mennyire hálásak érte!
