A majomevő
2003/03/12 00:00
3566 megtekintés
A cikk lejárt! Valószínű, hogy már nem aktuális információkat tartalmaz!
A Fülöp-szigeteki emberek körében számtalan legenda kering a majomevő sassal kapcsolatban. Kegyetlen, hatalmas erejű ragadozónak tartják, amely képes arra, hogy a fészkébe cipeljen egy vadászt, aki szarvast cipel a hátán. Ezek a mendemondák természetesen nem igazak, mivel a majomevő sas nem képes ekkora súllyal felemelkedni.

A Fülöp-szigetek sűrű dzsungel borította hegyei között egy hatalmas madár vadászik zsákmányára. A ragadozó madár a majomevő sas nevet kapta, pedig valójában étrendjének 90 százalékát a repülő lemurok teszik ki. De azért, hogy nevére rászolgáljon, fogyaszt néha valódi majomfélét is, a többnyire a Fülöp-szigeteken honos makákót. A majomevő sas a világ egyik legritkább madara, becslések szerint már 150 példány sem él belőlük a vadonban.

Ez a hatalmas madár közel egy méteres testével és három méteres szárnyaival a dél-amerikai őserdőkben élő hárpia után a legnagyobb testű sas a világon. A hárpiához hasonlóan a majomevő sasnak is tolltaraja, amelyet felborzol, ha veszélyt érez, vagy izgatott lesz. A taraj lándzsa alakú tollai, amikor teljesen szétterülnek, félkör alakot formálnak a sötét fej, a hatalmas horgas csőr és az átható tekintetű kék szemek körül. Az egész meglehetősen riasztó látvány, valószínűleg arra szolgál, hogy a támadás előtti pillanatban halálra rémissze áldozatát.

Ezt az igen ritka sasfélét csak 1896-ban fedezte fel a tudomány számára egy angol állatgyűjtő. Ebben az évben vitt magával egy hím majomevő sast Londonba, a Brit Madarászok Klubjának 39. ülésére. Felfedezése óta a madarat már részletesen leírták és viselkedését is megfigyelték, noha az élőhelyeik nem túlságosan barátságos volta miatt nem lehetett egyszerű feladat. Egykor a Fülöp-szigetek 7000 szigete közül négyen meglehetősen gyakori volt, ma már csak elszigetelt foltokban él Mindanao és Leyte szigeteinek távoli dzsungeleiben.

A majomevő sasok a talajtól körülbelül 30 méterre a fák koronájába rakják fészküket, olyan liánokkal és fán élő páfrányokkal sűrűn benőtt helyre, amelyet a földről lehetetlen észrevenni. A repülő lemurokra hajnalban vadásznak, a levegőben kapva el őket, amikor azok, éjszakai életmódot folytató állatok révén, kezdenek nyugovóra térni. A makákókra általában párosával vadásznak, mivel egy kifejlett hím makákó veszélyes ellenfél tud lenni számára. Ezek a majmok csoportosan kóborolnak az erdőben, a csapatot egy nagy hím vezeti, aki ha észleli a sas közeledtét, azonnal riasztja társait, akik rögtön elbújnak. Így sokszor a vezérhím és a majomevő sas között kerül sor az összecsapásra, amelyet mindkét fél igyekszik elkerülni. A sasok inkább a fiatal példányokat vagy a lemaradókat próbálják elragadni. A nagyobb termetű zsákmányokon kívül olyan kisebb prédákat is ejtenek, mint például a repülő mókus, vagy a szarvascsőrű madár.

A Fülöp-szigeteki emberek körében számtalan legenda kering a majomevő sasokkal kapcsolatban. Kegyetlen, hatalmas erejű ragadozóknak tartják őket, amelyek képesek arra, hogy a fészkükbe cipeljenek egy vadászt, aki szarvast cipelt a hátán, vagy hogy gyerekeket ragadtak el akár a falujuk utcájáról is. Ezek a mendemondák természetesen nem igazak, mivel a majomevő sas nem képes ekkora súllyal felemelkedni. De az már nem jelent számukra akadályt, hogy egy csirkét, vagy egy kisebb malacot elraboljanak a falvakból, ezért a falusiak, ha tehetik, puskavégre kapják őket.

Hiába hatalmas testű és rendkívül ügyes ragadozók, a majomevő sasokat a kipusztulás fenyegeti. Nem csupán a ragadozó madarakat sújtó általános üldöztetés csökkenti a populációt, hanem az erdők rohamos csökkenése is. Becslések szerint évente 170 ezer hektár erdőt vágnak ki a Fülöp-szigeteken. Ráadásul, ahogy egyre ritkábbak lettek, annál nagyobb becsben tartott vadászzsákmány vált belőlük. A kitömött majomevő sas a szigeteken státuszszimbólumnak számít, hatalmas összegeket fizetnek egy szépen fejlett példányért.

Eltűnésükhöz részben az állatkertek is hozzájárultak, minthogy sok példányt vásároltak. Mentségükre hozható fel, hogy megpróbálták mesterséges szaporításukat, ám ezek a kísérletek sorra kudarcba fulladtak. Ugyanis egy felnőtt madár számára legalább 10000 hektár vadászterületre van szükség, és a párzásukat megelőző násztánc is nagy magasságban történő látványos repülésből áll, amelynek betetőzéseként a párzás is a levegőben történik. Megmenekülésükre az egyetlen esélyt az eredeti élőhelyeik fennmaradása jelentheti.

Pithecophaga jefferyi Ogilvie Grant

A harpiával rokon a különös s csak 1894-ben felfedezett majomevő sas, amely a Fülöp-szigeteken él. Mindenekelőtt jellemzi hatalmas csőrének alakja. Magassága majdnem minden ragadozómadárét felülmúlja, talán az óriás réti sas kivételével. Ezzel szemben aránylagosan annyira keskeny, hogy ezen a téren is tartja a rekordot. Lábai erősek, ha nem is annyira, mint a hárpiáé. Háta, szárnyai és hosszú farka barnák; feje, tarkója és hasi oldala világos izabellaszínű. A viaszhártya kékes, a lábak sárgásak.

Ennek a hatalmas sasnak a főtáplálékát majmok adják és pedig hazája makákói (Macacus cynomolgus); a bennszülöttek állítása szerint elég gyakran a falvakba is bejön és ott szárnyasokat rabol. Valószínűleg előfordul a Fülöp-szigetek mindegyikén, azonban az őserdő faóriásai fölött magasan lebegő madarakat csak ritkán kapjuk szem elé és még sokkal ritkábban lövésre; ez az oka, hogy oly későn fedezték fel. Az első elevenen fogott majomevő sas 1909-ben került a londoni állatkertbe.

philippineagle.org