A szülő és a pszichológus
Szendrei Judit
2003/06/02 08:00
2090 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Időről időre bármelyik kisgyereknél előfordulhat, hogy olyan élethelyzetbe kerül, olyan problémái, tünetei jelentkeznek, melyek megoldásához családja, tanárai segítsége nem elegendő: pszichológushoz kell fordulni. Míg azonban a felnőttek maguk érzik, hogy gondjuk van, a kicsi általában nem tudja megfogalmazni, hogy mi a baja. Ezért fontos a szülői odafigyelés.

A szülő az, aki a gyereket elhozza, a problémát megfogalmazza, s bár a páciens a gyermek lesz, a kezelés céljában, időtartamában és gyakorlati részleteiben mégis a szülőkkel kell megállapodni, majd folyamatosan együttműködni. Ez a kooperáció olyannyira fontos, hogy a család támogató részvétele nélkül a pszichológus nem is tud igazán segíteni a gyereknek.

Ugyanakkor, akármilyen pici is a gyerek, és akármennyire kínosnak vagy fájdalmasnak érzi is a szülő a tüneteket, nem elegendő, ha csupán a felnőttek állapodnak meg diszkréten maguk közt afelől, hogy baj van, és hogy emiatt a gyerek egy ideig kezelésre fog járni.
A leendő páciensnek is tudnia, értenie kell valamilyen szinten, hogy milyen folyamatban vesz részt, ki az az ember, akihez rendszeresen elviszik, és mi ezeknek a látogatásoknak a célja.

Ez a fajta tájékoztatás elsősorban a szülő feladata, legtöbbjüknek azonban nehezen megy a dolog, tanácsra, bátorításra szorulnak. Sokakban felmerül, hogy talán nem is helyes, ha a kicsiben tudatosítjuk ezt vagy azt a tünetét, pl. az önkéntelen pislogást vagy azt, hogy amikor izgul, dadogni kezd.

Tény, hogy ez a megfontolás néha jogos lehet: nem mindig a furcsa viselkedés az, amit a gyerek számára megragadunk, néha inkább a háttérben álló konfliktusra, vagy érzelmi nehézségre fektethetjük a hangsúlyt. Nem tanácsos azonban becsapni, félrevezetni a kicsit, és valami olyasmivel elvenni a helyzet érzelmi súlyát, hogy csupán annyit mondunk: "elviszlek egy kedves nénihez és akivel jól lehet beszélgetni és játszani."

A gyereknek gyógyulása érdekében szüksége van rá, hogy problémája valamilyen szinten megfogalmazódjon és tudatosítható legyen. Senkit, még a legkisebbeket sem lehet tudtukon kívül pszichoterápiával segíteni.

A szülőnek az együttműködés fenntartása érdekében gyakran a gyerek ellenállásával is meg kell küzdenie. Egy kisgyerek nem mindig képes a kezelés hosszútávú céljait fejben tartani és ennek érdekében elviselni a terápiás folyamat viszontagságait. Néha kellemesebb volna suli után inkább a haverokkal fagyizni, mintsem a pszichológusnál ücsörögni.

Ilyenkor a szülő dolga, hogy kitartson a terápia mellett, és elérje, hogy gyermeke ne szakítsa meg a kezelést. Ez azért nem könnyű feladat, mert sokszor úgy kell fenntartania a gyermek érdeklődését a folyamat iránt, hogy közben a saját kíváncsisága nem elégülhet ki, hiszen tulajdonképpen alig tud valamit arról, mi is zajlik odabenn.Az is lehet, hogy nem a gyerek, hanem a család az, aki a kezelés ideje alatt valamikor elbizonytalanodik, támogatásra szorul. Gyakran előfordul, hogy a szülő a gyerek állapotát nem javulni, hanem romlani látja, s emiatt megijed, bizalmatlanná válik.

A pszichológus feladata, hogy a szülőket megnyugtassa, a változásokat elmagyarázza. Nem mindig könnyű persze egy kezdetben "csak túlságosan visszahúzódó", mindig elpiruló kisfiú szüleit meggyőzni arról, hogy az újonnan jelentkező verekedést és szemtelenkedést a gyógyulás első jelének fogják fel, és a korábban csak a kutyáktól rettegő kislány zajos ellenkezését az óvodába járás ellen sem feltétlenül üdvözlik a szülők. A kapott információkkal sem mindig vannak megelégedve.

A szülők gyakran kérnek konkrét, gyakorlati tanácsot, amit nem mindig kapnak meg. Különösen a terápia kezdetekor várnak valamiféle varázslatos hatású javaslatra, amely lehetőleg azonnal megszünteti a gyerek tüneteit. Ha azután a pszichológus olyan tanácsot ad, amely nem hozza meg ezt a remélt gyors sikert, a szülők csalódottak és haragosak lesznek, ami esetleg a kezelés megszakításához is vezethet. Ha viszont a tanács sikeresnek bizonyul, a valóra vált szülői óhaj akadálya lehet annak, hogy terápia a normális kerékvágásban haladjon: a szülő továbbra is ragaszkodni fog a konkrét útmutatáshoz, ahelyett, hogy a tünetek hátterében álló érzelmi kiváltó okok feltárásában segítene.

Előfordul, hogy a szülők saját személyes problémáikra keresnének választ azáltal, hogy a gyerek pszichológusával szorosabb kapcsolatot igyekeznek kiépíteni. Ebből azonban bonyodalmak származhatnak. Ha ugyanaz a szakember kezeli a szülők problémáit is, a szülő hamar azt találhatja, hogy a saját vágya a pszichológus figyelmére és gondoskodására versengésbe kerül a gyerek igényeivel. Ez a rivalizáció azt okozhatja, hogy a szülő tudattalanul azt kívánja, hogy gyermeke ne legyen sikeres a terápiában, miközben ő maga igen.

Nem szerencsés tehát egy családból több tagot is kezelni. Ha szülő(k)nek tényleg segítségre van szüksége(ük), akkor a pszichológus ajánlhat nekik maga helyett valaki mást. Ez gyakran a legmegfelelőbb módja is annak, hogy a szülő és gyerek közötti megfeneklett, destruktív interakciónak véget vessenek. Amikor a gyerek mellett a szülő is kap segítséget, az mindig javítja a gyermek gyógyulási esélyeit, mivel a szülő mentesül attól a kényszertől, hogy saját vágyait a gyermek tüneteiben vagy a gyerekterápiába való bevonódásban élje ki, a gyermek számára pedig inkább lehetővé válik, hogy a terápiás órákon saját belső konfliktusaira összpontosítson.

Képek

  • promo.yahoo.com
  • www.mcgcva.com