A szülő az, aki a gyereket elhozza, a problémát megfogalmazza, s bár a páciens a gyermek lesz, a kezelés céljában, időtartamában és gyakorlati részleteiben mégis a szülőkkel kell megállapodni, majd folyamatosan együttműködni. Ez a kooperáció olyannyira fontos, hogy a család támogató részvétele nélkül a pszichológus nem is tud igazán segíteni a gyereknek.

Ugyanakkor, akármilyen pici is a gyerek, és akármennyire kínosnak vagy fájdalmasnak érzi is a szülő a tüneteket, nem elegendő, ha csupán a felnőttek állapodnak meg diszkréten maguk közt afelől, hogy baj van, és hogy emiatt a gyerek egy ideig kezelésre fog járni.
A leendő páciensnek is tudnia, értenie kell valamilyen szinten, hogy milyen folyamatban vesz részt, ki az az ember, akihez rendszeresen elviszik, és mi ezeknek a látogatásoknak a célja.

Ez a fajta tájékoztatás elsősorban a szülő feladata, legtöbbjüknek azonban nehezen megy a dolog, tanácsra, bátorításra szorulnak. Sokakban felmerül, hogy talán nem is helyes, ha a kicsiben tudatosítjuk ezt vagy azt a tünetét, pl. az önkéntelen pislogást vagy azt, hogy amikor izgul, dadogni kezd.

Tény, hogy ez a megfontolás néha jogos lehet: nem mindig a furcsa viselkedés az, amit a gyerek számára megragadunk, néha inkább a háttérben álló konfliktusra, vagy érzelmi nehézségre fektethetjük a hangsúlyt. Nem tanácsos azonban becsapni, félrevezetni a kicsit, és valami olyasmivel elvenni a helyzet érzelmi súlyát, hogy csupán annyit mondunk: "elviszlek egy kedves nénihez és akivel jól lehet beszélgetni és játszani."

A gyereknek gyógyulása érdekében szüksége van rá, hogy problémája valamilyen szinten megfogalmazódjon és tudatosítható legyen. Senkit, még a legkisebbeket sem lehet tudtukon kívül pszichoterápiával segíteni.

A szülőnek az együttműködés fenntartása érdekében gyakran a gyerek ellenállásával is meg kell küzdenie. Egy kisgyerek nem mindig képes a kezelés hosszútávú céljait fejben tartani és ennek érdekében elviselni a terápiás folyamat viszontagságait. Néha kellemesebb volna suli után inkább a haverokkal fagyizni, mintsem a pszichológusnál ücsörögni.

Ilyenkor a szülő dolga, hogy kitartson a terápia mellett, és elérje, hogy gyermeke ne szakítsa meg a kezelést. Ez azért nem könnyű feladat, mert sokszor úgy kell fenntartania a gyermek érdeklődését a folyamat iránt, hogy közben a saját kíváncsisága nem elégülhet ki, hiszen tulajdonképpen alig tud valamit arról, mi is zajlik odabenn.Az is lehet, hogy nem a gyerek, hanem a család az, aki a kezelés ideje alatt valamikor elbizonytalanodik, támogatásra szorul. Gyakran előfordul, hogy a szülő a gyerek állapotát nem javulni, hanem romlani látja, s emiatt megijed, bizalmatlanná válik.

A pszichológus feladata, hogy a szülőket megnyugtassa, a változásokat elmagyarázza. Nem mindig könnyű persze egy kezdetben "csak túlságosan visszahúzódó", mindig elpiruló kisfiú szüleit meggyőzni arról, hogy az újonnan jelentkező verekedést és szemtelenkedést a gyógyulás első jelének fogják fel, és a korábban csak a kutyáktól rettegő kislány zajos ellenkezését az óvodába járás ellen sem feltétlenül üdvözlik a szülők. A kapott információkkal sem mindig vannak megelégedve.

A szülők gyakran kérnek konkrét, gyakorlati tanácsot, amit nem mindig kapnak meg. Különösen a terápia kezdetekor várnak valamiféle varázslatos hatású javaslatra, amely lehetőleg azonnal megszünteti a gyerek tüneteit. Ha azután a pszichológus olyan tanácsot ad, amely nem hozza meg ezt a remélt gyors sikert, a szülők csalódottak és haragosak lesznek, ami esetleg a kezelés megszakításához is vezethet. Ha viszont a tanács sikeresnek bizonyul, a valóra vált szülői óhaj akadálya lehet annak, hogy terápia a normális kerékvágásban haladjon: a szülő továbbra is ragaszkodni fog a konkrét útmutatáshoz, ahelyett, hogy a tünetek hátterében álló érzelmi kiváltó okok feltárásában segítene.

Előfordul, hogy a szülők saját személyes problémáikra keresnének választ azáltal, hogy a gyerek pszichológusával szorosabb kapcsolatot igyekeznek kiépíteni. Ebből azonban bonyodalmak származhatnak. Ha ugyanaz a szakember kezeli a szülők problémáit is, a szülő hamar azt találhatja, hogy a saját vágya a pszichológus figyelmére és gondoskodására versengésbe kerül a gyerek igényeivel. Ez a rivalizáció azt okozhatja, hogy a szülő tudattalanul azt kívánja, hogy gyermeke ne legyen sikeres a terápiában, miközben ő maga igen.

Nem szerencsés tehát egy családból több tagot is kezelni. Ha szülő(k)nek tényleg segítségre van szüksége(ük), akkor a pszichológus ajánlhat nekik maga helyett valaki mást. Ez gyakran a legmegfelelőbb módja is annak, hogy a szülő és gyerek közötti megfeneklett, destruktív interakciónak véget vessenek. Amikor a gyerek mellett a szülő is kap segítséget, az mindig javítja a gyermek gyógyulási esélyeit, mivel a szülő mentesül attól a kényszertől, hogy saját vágyait a gyermek tüneteiben vagy a gyerekterápiába való bevonódásban élje ki, a gyermek számára pedig inkább lehetővé válik, hogy a terápiás órákon saját belső konfliktusaira összpontosítson.