Valahol mindig háború van a világban. Talán egyetlen napja sincs az évnek, amikor ne robbanna, pusztulna éppen valami. Így volt ez a múltban hosszú évszázadokon át, de így lesz-e a jövőben is? Egy nagyobb kataklizmát vajon hosszabb béke követ-e, vajon kiháborúzza-e magát az emberiség egy időre, mint ahogy az talán a II. világháború után volt, vagy épp ellenkezőleg: az örökös harcok azt bizonyítják, hogy az agresszió az emberi természet és a társadalmi együttélés szerves része? A pszichológiát régóta foglalkoztatja a kérdés, az elméletek és a kutatási eredmények azonban ellentmondásosak.

Agresszión olyan viselkedést értünk, amely szándékosan sért egy másik embert, vagy rombolja a környezet értékes tárgyait. Az elméletek egyik típusa szerint az agresszió velünk született ösztön. Olyan késztetés, ami mindenkiben megvan, és aminek a kifejeződését hosszútávon nem lehet megakadályozni, mert akkor feltorlódik a szervezetben, és hirtelen, robbanásszerűen jelenik meg. Ugyanakkor nem is véletlenül örököljük, szükségünk van rá az önfenntartáshoz, céljaink eléréséhez. Leggyakrabban olyankor jelenik meg, amikor egy személyt valami akadályozza célja elérésében. A keletkező indulat ilyenkor az illetőt arra készteti, hogy az őt korlátozó akadályt elpusztítsa.

Ha ez az elmélet helytálló, más fejlett emlősfajoknál is hasonló agresszivitás mintákat kell találnunk, mint az emberi társadalmakban. Számos megfigyelés igazolni is látszik ezt a feltevést: pl. egy tanzániai nemzeti parkban kutatók azt tapasztalták, hogy egy öt hímből álló csimpánz csapat saját területét minden betévedő idegen hímmel szemben megvédte. Ha kettő vagy több betolakodó érkezett, viselkedésük fenyegető volt, de nem támadtak. Ha viszont csak egy idegen közelített, akkor azt kíméletlenül megölték.

Az agresszív ösztön létezésére szolgáltatnak bizonyítékot azok a kutatások is, amelyek az agresszió agyi, biokémiai hátterét tárták fel állatoknál. Több állatfajnál is bizonyítható, hogy a hipotalamusznak nevezett agyterület elektromos ingerlése agresszív, sőt akár gyilkos viselkedést is kiválthat. Amikor pl. egy macska hipotalamuszát ingerelték, az állat szőre automatikusan felborzolódott, fújni kezdett, pupillái kitágultak és rátámadt a ketrecébe tett patkányra, de akár élettelen tárgyra is. Ezzel ellentétben, ha a neurokémiai gátlóanyagot juttatunk ugyanarra a helyre, akkor a normál körülmények között vadászó állat békésen üldögél zsákmánya mellett.

Az emberi helyzetekre is igaznak látszik, hogy az agresszív viselkedés megjelenésének gyakoriságát és formáit a tapasztalat és a szociális hatások nagymértékben befolyásolják. Ezt a nézőpontot hangsúlyozzák az ún. szociális tanuláselmélet megalkotói. Szerintük nem kell egy viselkedést jutalmazással vagy büntetéssel szándékosan tanítani, az elsajátításhoz sokszor elegendő annyi, ha valaki megfigyeli a társait. Amivel a többiek sikert érnek el, ami másoknál jutalomban részesül, az nagyobb valószínűséggel jelenik meg a megfigyelőként jelenlévő személyeknél is előbb-utóbb. Ez az elmélet, - nem meglepő módon, - elveti az agresszió ösztönként, vagy a frusztráció eredményezte hajtóerőként való felfogását, ehelyett azt állítja, hogy az agresszív viselkedés megfigyeléssel és utánzással tanulható. Minél gyakrabban eredményes vagy jutalmazott egy közösségben az erőszakosság, annál sűrűbben találkozhatunk majd vele.

Ugyanakkor a tanulás korlátozhatja is az agresszív viselkedés gyakoriságát: neveltetésétől, tapasztalataitól függően az egyén reagálhat a dühítő helyzetekre másképp is, nemcsak erőszakossággal. Ha valakit pl. akadályoznak célja elérésében, nem feltétlenül kezd lökdösődni, verekedni. Az is lehet, hogy segítséget kér, kerülő utat választ, vagy lemond korábban kitűzött céljáról. A választott válasz mindenkinél az lesz, ami a múltban a legsikeresebben csökkentette a frusztrációt. E nézet szerint, a vágyakozás és az akadályoztatottság leginkább azokban az emberekben vált ki agressziót, akik gyakran voltak ellenséges helyzetek szemlélői, illetve az a tapasztalatuk, hogy az ilyen helyzetekben leginkább az erőszakosság segít.