"Szegény Niagara! Az Iguazú folyó hatalmas vízeséseihez képest a Niagara olyan, mintha a vízcsapot nyitnánk meg a konyhában." Tréfálkozott Anna Eleanor Roosevelt, az Egyesült Államok harminckettedik elnökének felesége, amikor először pillantotta meg Dél-Amerika eme lenyűgöző természeti csodáját. Az Argentína északkeleti részén, közvetlenül a paraguayi határ mellet található Iguazú Nemzeti Park ad otthont a világ egyik leglátványosabb vízesésének, amely trópusi őserdőkkel van körbevéve. Argentína madárvilágának 44 százaléka él a nemzeti park területén, amelyet 1934-ben védetté, majd 1984-ben a Világörökség részévé nyilvánítottak.
Az őslakos guarani indiánok nyelvén az iguazú azt jelenti, hogy nagy víz. Az elnevezés találó, mégsem tükrözi teljesen a valóságot. Ugyanis a dzsungelben 2,7 kilométer szélességben, számtalan lépcsőn alázuhanó víztömeg ennél az elnevezésnél sokkal impozánsabb látványt takar. A guaranik legendája szerint a vízesés isteni kéztől való létrejöttében nagyon is emberi érzés játszott közre. Az történt, hogy Mboi isten beleszeretett egy törzsfőnök lányába, aki azonban nem kért az égi kegyből. Földi szerelmével csónakba ült és próbáltak elmenekülni a Mboi haragja elől. A vérig sértett és bosszúszomjas isten sziklákat emelt ki a földből, hogy a szerelmespár a végzetébe zuhanjon a folyó vízesésein.
Az őserdei folyónak körülbelül 300 zuhataga van, ezek között a leghíresebb a Gargante del Diabolo, az Ördögtorok. A lezuhanó víz és a napsütés rengeteg színpompás szivárványt alakít, és toronyház magasságú párafelhőbe burkolózik. Szárazság idején, alacsony vízállásnál jól kivehetők az egyes sziklapadok. Esőzések után viszont az Iguazú folyó egyetlen iszap színű függönyként szakad alá a mélybe. Ilyenkor percenként 140 000 köbméter víz zuhan le a sziklákon.
A vízesés párája az egész környék növényvilágát ellátja éltető nedvességgel. A köveken megkapaszkodó páfrány, moha és orchidea fajok mellett a folyó partjain több száz féle fa él. Ágaikat behálózzák a rózsaszín begóniák és a gyönyörű broméliák. A folyam két partján terül a nemzeti park, amely a Föld egyik legsokszínűbb biológiai egysége.
A vízfüggöny mögött, a csúszós sziklákon koromsarlós fecskék fészkelnek, sokszor egy néhány centiméteres párkányra rakva tojásaikat. Alkonyatkor a madarak bukórepülésben, összezárt szárnyakkal törnek át a vízfalon, majd felröppenek, kinyújtott lábbal leszállnak egy sziklára vagy rovarokra vadásznak. Rendkívül színes papagájok, hatalmas sárgacsőrű tukánok, drágakőként csillogó kolibrik, kékesen ragyogó pillangók teszik egyedülállóan varázslatossá a környéket. A látványhoz hozzájárulnak a bódító illatok, amelyek a mohos törzseken nyíló orchideákból és a tangarana virágokból áradnak.
A világcsodaszámba menő Iguazú Nemzeti Park vulkáni erők működésének köszönhető. 135 millió évvel ezelőtt ezt a területet vastag lávaréteg borította, amely az idők során kihűlt és bazalttá alakult át. A gigantikus vízesések ott alakultak ki, ahol keletről, Brazília felől az Iguazú beletorkollik a Parana folyóba, mely délről, Argentína felől érkezik. Az odalátogatók egy merészen a vízesés fölé épített stégről pillanthatnak le a szédítő mélységbe. A hatalmas víztömeg látványa még a legmagabiztosabb embert is elbizonytalanítja.
A 492 négyzetkilométer kiterjedésű nemzeti parkban lévő szubtrópusi esőerdőben több mint 2000 növényfaj él. Az erdőben 68 emlősfaj lelt otthonra, közöttük olyan ritkaságok találhatók, mint a jaguár, ocelot, bőgőmajom, tapír, auguara-mosómedve, la plata-i vidra, dél-amerikai ormányos medve. Továbbá 422 madárfaj, 38 hüllőféle és 18 kétéltűfajta lakja a vidéket. Ez a rengeteg növény és állat, valamint a látvány, amikor a vízesés sok-sok szivárványa átível a lezúduló víz felett, összekötve a vizet és az őserdőt minden odalátogató természetrajongót meggyőz arról, hogy az Iguazú a földi élet páratlan kincse.
