Egy kanadai magyar matematikatanár
2001/10/03 08:00
2466 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Rovatunk régi levelezőjével, egy Kanadában élő nyugdíjas, erdőmérnökből lett, magyar matematikatanárral készült "távriport" olvasható ezen az oldalon. A főszerteplő kalandos élettörténete sokak számára szolgálhat tanulságokkal.

Ennek az írásnak a főszereplője Kanadában, a Huron tó partján, Kincardine városban él. A nyugdíjas tanárember háza előtt két zászlót lenget a szél. A juharleveles kanadai nemzeti lobogó mellett a zászlórúdon ott látható a magyar trikolor is. Ez a tény is mutatja, hogy a ház gazdája sok ezer kilométerre az anyaországtól, negyvenöt évvel az után, hogy elhagyta hazáját, is őrzi a magyarságát.

Rab Rudolf tanár úrral, az Internet segítségével ismerkedtem meg. Az Írisz/Sulinet Matematika Rovatát már a kezdetek óte megtisztelte a figyelmével. Nem sokkal az indulás után levelet küldött nekünk, ami meg is jelent a web-oldalunkon. Azóta rendszeresen küld könyveket és feladatsorokat. Néhány cikkünk is a tőle érkezett anyagok felhasználásával készült.

A három éves kapcsolattartás alatt érdekes részleteket ismerhettem meg Rab tanár úr életéből. Ezek alapján úgy érzem, hogy ez az ember és ez az életpályája sokak érdeklődésére számot tarthat, ezért egy "távinterjú"-ra kértem fel őt. Szívesen vállalkozott arra, hogy válaszol a kérdéseimre. A tegeződő beszédmodor kollégák között és az Internetes kommunikációban természetes, akit az olvasók közül esetleg zavarna, attól előre is elnézést kérek.

Következzen tehát a riport!

Kedves Tanár Úr!

- Először is köszönöm, hogy vállalkoztál erre a rendhagyó "beszélgetésre". Tudom rólad, hogy 1956-ban a soproni egyetemisták - mára már legendássá vált - csapatával hagytad el az országot. Mondj valamit a gyermek és iskolás korodról! Hogyan kerültél Sopronba?

- Budapesten születtem 1935-ben. Harmadikos voltam, amikor 1944-ben anyámmal Németországba menekültünk, 1945 decemberében jöttünk vissza. Óbudán végeztem el az elemi iskola harmadik és negyedik osztályát. 1747-ben Bagra költöztünk. Ekkor egy barátommal elszöktünk hazulról, kalandvágyból Amerikába akartunk menni. Balassagyarmatnál átszöktünk a határon Szlovákiába, és több mint két hetes gyaloglás után eljutottunk a Morava folyóig, Dimburba. Nem tudtunk átúszni a folyón, mert túl hideg volt a víz. Egy ottani gazda befogadott bennünket, segítettünk neki a betakarításban. Egy hónap után a rendőrök Pozsonyba vittek, kilenc napi fogság után Rajkánál áttettek a magyar határon. A Menekült Gyemekek Otthonába kerültem, ahol két év alatt végeztem el az elemi iskola ötödik hatodik és hetedik osztályát. 1949-ben kerültem vissza a szüleimhez Bag-ra, ahol a nyolcadik osztályt is befejeztem. Az aszódi Petőfi Sándor Gimnáziumban érettségiztem, majd 1954-ben nyertem felvételt a Soproni Erdőmérnöki Főiskolára.

- Hogyan élted meg, hogy el kellett hagynod a hazádat?

- Harmadéves voltam, amikor kitört a forradalom. Megfogadtuk, hogy addig nem megyünk vissza az előadásokra, amíg a szovjet csapatok ki nem vonulnak Magyarországról. A kivonulás nem következett be, sőt 1956. november 4-én harminc tankkal Sopronba is bevonultak. Semmivel sem tudtuk feltaróztatni a tankokat, így mi soproni egyetemisták, kis csoportokban, egymástól függetlenül Ausztriába menkültünk.

- Milyen úton és milyen viszontagságok után kerültél Kanadába?

- Ausztriában tudtuk meg, hogy rengeteg diák és tanár menekült el Sopronból, különböző menekülttáborokba szóródtak szét. Felvetődött a gondolat, hogy jó lenne összehozni a soproniakat. Köszönettel tartozunk az akkori osztrák kormánynak azért, hogy a Salzburg melletti Ferienhortban, egy diáküdülőben össze is jött a tanárokból és diákokból álló csoportunk. Be akartuk fejezni tanulmányainkat, s reméltük, hogy ha együtt maradunk, nagyobb esélyünk lesz arra, hogy egy nyugati egyetem befogad bennünket. Ezt egyetlen európai egyentem sem tette meg, végül Kanada bevándorlási minisztere és az University of British Columbia erdészeti karának dékánja látogatott meg minket és felajánlották, hogy Vancuverben befejezhetjük a tanulmányainkat.

- Szívesen fogadtak benneteket a kanadaiak? Könnyen ment a beilleszkedés?

- Nagyon nehéz volt a beilleszkedés. Sok baj volt az angol nyelv elsajátításával. Anyagi gondjaink is voltak, én minden nyáron kint dolgoztam az őserdőben mint fizikai munkás. A tanév közben, esténként egy magyar pékségben mosogattam, és egy bankban takarítottam. A kanadaiak barátságosak, legalább is addig, amíg nem érzik, hogy a bevándorló veszélyezteti az állásukat. Bekerültem az egyetem röplabdacsapatába is, ahol négyen voltunk magyarok. Az ott sportoló kanadai egyetemistákkal jól kijöttünk.

- Hogyan lettél erdőmérnök hallgatóból tanár?

- 1959-ben végeztem Vancouverben. Kaptam egy állást Vancoucer Island északi részén egy út tervezésénél. Nem teszett az elszigeteltség, a családalapítás pedig teljesen reménytelennek látszott. Torontoba mentem, ahol az én szakmánban egyáltalán nem volt elhelyezkedési lehetőség. Az is nagy problémát okozott, hogy még nem voltam kanadai állampolgár, mert még nem telt le az öt év várakozási idő, és így mindenféle állami állástól elestem. Végül a Connaught Medicial Research Laboratorium-ban kaptam egy technikusi állást. Több mint két évig dolgoztam ott, de aztán úgy láttam, hogy előrehaladásra nincs sok esélyem.

Az újságban hírdettek egy tanári állást a Kincardine District High School-ba. Megpályáztam, és megkaptam azzal a feltétellel, hogy három éven belül megszerzem a tanári oklevelet. 1963-ban kezdtem tanítani és 1996-ban vonultam vissza.

- Kérlek, hogy vázold a szamai pályafutásodat!

- 1966-ban megszereztem az alpfokú, B típusú tanári oklevelet, majd hogy a specialista diplomát is megszerezzem, három kurzust kellett elvégeznem, három nyáron a University of Waterloo egyetemen. Ezek után elvégeztem az A típusú specialista tanári kurzust is, ahol 1975-ben kaptam oklevelet. 1981-ben lettem "Sience Department Head", tíz tanár tanított az irányításom alatt. Nem kis áskálódást váltott ki az, hogy én voltam az egyetlen olyan munkaközösségvezető az iskolában, aki nem Kanadában született.

- Milyenek a kanadai diákok?

- Vannak jók és rosszak is. Szókimondóak, nem alázkodnak meg, tudják, hogy mik a jogaik. Nem tisztelnek egy tanárt sem csak azért, mert tanár, a tiszteletüket ki kell érdemelni. Nekem csak ritkán volt velük problémám, igaz, hogy a kalkulust és a fizikát csak a legjobb diákok választották.

- Hogyan, milyen módszerekkel tanítottad a tanítványaidat?

- Az első évek elég nehezek voltak. Itt a "Socratic Method"-ot használják. Kérdésekkel kell a diákokat rávezetni a lecke tartalmára. Nekem ez nem volt rossz, mivel mindig fejből tanítottam, így szabadon mozoghattam a diákok és a tábla között. Ez a módszer azért is jó, mert a diákoknak állandóan figyelni kell, hiszen nem tudhatják, hogy mikor kérdeznek tőlük valamit.

- Milyen a tanárok megbecsülése Kanadában?

- Eléggé jó a tanárok helyzete Ontárió államban. A fizetés megfelelő (A kapott adatok szerint 1995-ben átlagosan54000 kanadai dollárt kerestek a középiskolai tanárok. Jóval többet, mint más államokban. a szerk.). A pedagógusok nem bánhatnak önkényesen a diákokkal, mert a szülőknek adófizetőként nagy hatalmuk van, és rögtön panaszt tesznek, ha valami nem tetszik nekik.

- Szívesen hallanánk a magánéleted alakulásáról is.

- 1964-ben egy kanadai nőt vettem feleségül, két gyermekünk született Rudy 1965-ben és Marika 1971-ben. A fiú gazdasági diplomákat szerzett és Ottawaban dolgozik a Revenue Canada-nál. A leány szociális területen szerzett okleveleket és Torontoban dolgozik a Childrens Aid Society-nál. 1986-ban a feleségemtől elváltam, most Herceg Rózsikával tartok fenn kapcsolatot.

- Végezetül arra kérnélek, hogy üzenj valamit az olvasóinknak, a magyarországi diákoknak és matematikatanároknak.

- Nagyképűségnek tartanám, ha valamilyen bombasztikus üzenetet küldenék.

Talán a diákoknak annyit, hogy tanuljanak nyelveket, ne tekintsék szégyennek a hazaszeretet, utazzanak sokat, és majd külföldön észre fogják venni, hogy milyen jó magyarnak lenni.

Mint tanár, a legnagyobb bűnnek a diákok úntatását tartottam. Úgy tekintettem, hogy minden unalmas lecke 25-30 órát pocsékol el a tanítványok életéből. Minden tárgyat érdekessé lehet tenni, főleg a fizikát és a matematikát. Több munka, de megéri!

Nagyon szépen köszönöm, hogy rendelkezésünkre álltál. Jó egészséget kívánva arra kérlek, hogy továbbra is kísérd figyelemmel rovatunkat. Számítunk az ötleteidre, véleményedre, tapasztalataidra.

Dokumentumok Rab tanár úr életéből