Érdekességek a nagyvilágból: tésztát az asztalra
2014/09/17 08:00
1432 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

Biztosan sokan egyetértünk abba, hogy a tészta valójában az olasz konyhákból indult világhódító útjára. Pedig a tészta nem sajátosan olasz találmány, hiszen már az ókori népek is fogyasztottak a keletlen kenyérhez hasonló, forró vízben főtt tésztát.

teszta-horizontal

Lapok és csíkok a tányéron

Marco Polo 1295-ben már beszámolt arról, hogy Kínában tett utazása során megfigyelte, hogy az ott élő emberek is ettek egyfajta búzatésztából készült lapokat és csíkokat, vagyis „laganat”. Ami tehát vitathatatlan, a különböző lisztből készült ételek minden kultúra étlapján szerepeltek, ahol termesztettek gabonát. A rómaiak az etruszkoktól vették át a már említett lagane nevű ételt, amit akkoriban nem főztek, hanem kemencébe sütötték, így inkább a pizza elődjének nevezhetjük ezt a finomságot, mint sem a pasta-énak.

Azt az ételt azonban, ami minden szempontból a mai olasz tészta elődje lehetett, vagyis durumbúza lisztjéből és vízből készült, a 12. században biztosan készítettek már a szicíliai területeken. A recept valószínűleg a szigeten letelepedő araboktól szármzott, akik a Közel-Keleten oly népszerű itriyyát hozták el magukkal új otthonukban, s amelyből feltethetőleg az olaszok saját ízviláguk szerint alakították ki a szárított metélt tésztát.

Hosszú utakra

A tészta hosszúkás formájának köszönhetően az élelem sokáig eltartható és könnyen szállítható volt, így ideális tápláléknak számított a hosszú hajóutakon és hadjáratokon. Talán ez a körülmény is kedvezett annak, hogy a 14. és 15. században a mediterrán hajósok egyre messzebb és messzebb merészkedtek a világtengereken, így az olasz nép közkedvelt eledele eljutott a világ más részeire. S amíg kezdetben a tészta előállítása drága dolog volt, addig a 17. századra olcsó és mindennapi eledelként fogyasztották az emberek.

Lábbal dagasztva

A tésztakészítés azonban még hosszú évtizedekig nehéz és kemény fizikai munkának számított: a pastakészítők ülve, a lábukkal dagasztották a tésztát hosszú órákon keresztül. Majd az 1700-as évek végén Nápolyban kidolgozták a dagasztás és a nyújtás eljárásának gépiesített formáját, s innentől nem volt megállás az itáliai pastaüzemekben.

A világ minden pontjára eljutatott durumkülönlegességet azonban hosszú ideig még feltét és szószok nélkül, csak néhány fűszerrel megszórva fogyasztották az emberek. Az első dokumentált feltét a sajt volt, a középkori szakácskönyvekben főként reszelt sajttal készült tészták szerepelnek. A különféle szószok azonban csak jóval később kerültek a tészták tetejére.

Megjelent a paradicsom

A 18. századi Nápolyban azonban egy új gyümölcs érkezett Amerikából, amely igazán egyedivé tette, az addigra már számtalan formában fogyasztott eledelt. A paradicsom és a tészta házassága új fejezetet nyitott a gasztronómia nagykönyvében. Az addig mérgezőnek hitt paradicsom új ízhatást adott az közismerté vált sós-édes, valamint savanyú-édes kombinációnak, és új rajongókat gyűjtött a már amúgy is népes tésztakedvelők körébe.

Még maga az amerikai elnök, Jefferson is nagy örömmel és élvezettel fogyasztotta a pasta-t, amelyet európai útján ismert meg. A második világháború alatt az amerikai katonák is megkedvelték a bolognai szószos ételt, így a háború befejeztét követően az újvilág éttermeinek konyháiból is egyre gyakrabban került az asztalra az olaszok kedvenc eledele.

Címkék: