Fogynak a türelemrózsáink
2014/09/30 10:39
858 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

Ha nincs időnk – versenyt futunk az idővel. Ha van időnk – kihívjuk az időt egy versenyre.

A jó munkához idő kell. A türelem rózsát terem. Ilyesféléket szoktunk mondani akkor, amikor az idő és az eredmény relációjáról teszünk általános megállapításokat. Vagy gondoljunk csak egyik kedvenc szállóigénkre, eredetileg József Attila tollából: „dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / ugy érdemes”. Azt tapasztaljuk azonban, hogy se elegendő időnk nincsen, se türelmesek nem vagyunk, és a munkáról legtöbbször nem az jut eszünkbe, hogy „szépen”. Kapkodunk. Kis rekeszeket gyártunk az időből, amelyek csurig vannak tennivalóval. Így élünk – és erre nagyon érzékenyen reflektál a média világa.

turelem

Itt és most

Hozzá vagyunk szokva, hogy a hírekről, ha akarunk, azonnal, első kézből értesülhetünk. Ugyanúgy tudomást szerezhetünk a közvetlen környezetünk eseményeiről, mint a több ezer kilométerre zajló dolgokról. Ha a szomszéd országban kitör egy forradalom, nem tart egy napig, míg a híre elér hozzánk, mint 1848-ban (feltéve, hogy éppen Pesten tartózkodtunk). A rögtön világában élünk, és az online és offline egyre inkább szétválaszthatatlan. Tulajdonképpen adott a lehetőség, hogy minden pillanatban jól értesültek legyünk a világ dolgairól. Reggel az első dolgunk lehet, miután kinyomtuk a mobil ébresztőjét, hogy megnézzük a híreket. Ha diákok vagyunk, és megkérdezik tőlünk, naponta mennyi időt töltünk online, egyre többen válaszoljuk azt, hogy minden időt online töltünk: tanórákon is be van kapcsolva az internet, hiszen attól még áramlik az információ odakint, hogy idebent fizikaóra van. Frusztrációt okoz, ha nincs mindig a kezünk ügyében a mobil; akárhova megyünk, szabályos időközönként kitapogatjuk a zsebünket, hogy még kapcsolatban vagyunk-e a világgal. És ha otthon felejtjük legfőbb információforrásunkat, addig nincs nyugtunk, míg haza nem érünk.

Nem hiszem el, hogy milyenek az emberek!

Ami történik velünk, egyre kevésbé marad a mienk – hiszen a folyamatos állapotfrissítésnek köszönhetően minden örömünket és bánatunkat azonnal megoszthatjuk ismerőseinkkel. Egy pillanatig sem kell elmerülnünk a szomorúságban, hiszen rögtön érkezik valaki online, aki megvigasztal. De az örömünket is ráöntjük a világra azelőtt, hogy rendesen elmerülhetnénk benne. Tari Annamária nevet is adott a jelenségnek: érzelmi inkontinencia. Nem tudjuk visszatartani, hogy másokat tájékoztassunk hogylétünkről. Ahogy abban sem vagyunk éppen visszafogottak, ha egy híroldalon, videómegosztón vagy közösségi hálón megjelenő hírt kommentálunk: sokszor zsigerből csapunk oda, egy pillanat alatt ítélünk el embereket, embercsoportokat, akiket egyáltalán nem is ismerünk – mert a megismeréshez, az árnyalt véleményalkotáshoz, érzelmeink elmélyítéséhez idő és türelem kell. Ezek azonban, úgy tűnik, egyre kevésbé állnak rendelkezésünkre.

Egyik napról a másikra

A Lopott idő című amerikai film (In Time, 2011, nem a kritikusok és a mozinézők kedvence, korunk időproblémáját azonban remekül megragadja. A film tulajdonképpen arra a közhelyszámba menő – ám annál igazabb – metaforára épül, hogy az idő pénz. A jövőben az idő válik ugyanis fizetőeszközzé; az ember születésekor kap egy időszámlálót a karján a bőre alá, ami 25 éves korában aktiválódik, pontosan egy évvel. Akinek letelik az ideje, meghal, aki viszont szerez magának időt – legálisan, munkával, vagy illegálisan, másféleképpen – akár évtizedekig, évszázadokig huszonöt éves maradhat. Természetesen az emberek nagy része órákat, perceket birtokol, míg egy uralkodó kisebbség nem is tud mit kezdeni a sok idejével. Noha a színészi játék, a dramaturgia közel sem tökéletes, azt a problémát, hogy milyen egyik napról a másikra élni, a Lopott idő rendkívül érzékletesen ábrázolja. Igaz, azt a lehetőséget is felvillantja, hogy temérdek idővel is érezheti magát elveszettnek az ember – és hát lehet akár tengernyi időnk, ha arra vagyunk ráállva, hogy mindennel az utolsó pillanatban készüljünk el, a sok idő ellenére is türelmetlenek maradunk. Vajon ki tudunk-e lépni ebből az időcsapdából?

További érdekes ötletek:

Természetesen a „mai rohanó világunk” dilemmára is érkezett már sokféle válasz; az egyik figyelemre méltó a Slow Life Movement, amelynek egyik hazai hajtása a 2012-ben alakult Slow Budapest nevű kezdeményezés.

Kerek Roland cikke