Az első szakítás egy szülőnek sokszor majdnem annyira nehéz, mint a kamasznak. Látni gyermekünk fájdalmát, a visszautasítás megalázottságát és tehetetlenségét, az értetlenséget, vagy dühöt, amivel mindezt fogadja, nagyon nehéz. Szeretnénk megvigasztalni, valahogy segíteni neki, mint már oly sokszor kisebb korában, ha bánatos volt, de hát mit is tehetnénk? Nincs az a jó tanács, bölcs elővigyázatosság, amivel a szerelmi bánattól megkímélhettük volna, de valójában ez nem is feladatunk. A kapcsolatok elmúlása és a nyomában járó gyász az élet velejárója, a felnőtté válás része; egyfajta immunitást kell szereznünk vele szemben ahhoz, hogy a világban biztonságosan járhassunk-kelhessünk. A fiatal, miközben átéli, hogy semmilyen boldogság nem biztos és örök, hogy kapcsolatai mulandóak, azért lassanként azt is megtapasztalhatja, hogy mindez a veszteség bár fájdalmas, mégis túlélhető, és hogy nem szabad félnie attól, hogy valami akár véget is érhet.

"Tudod, az első pofon a legnagyobb..." szól a népszerű sláger, és igaza van: valóban az első szakítás a legnehezebb. Egyrészt azért, mert ilyenkor nemcsak egy konkrét személyben csalódunk, hanem a szerelemben, mint eszmében is. Hát mégsem létezik sírig tartó hűség, soha el nem múló szerelem? Hát hazugság volt, amikor azt éreztük: te vagy a tökéletes és egyetlen másik számomra? Az első szakításkor nemcsak egy kapcsolatot kell meggyászolni, hanem a szerelem idealizált képét is, és talán ez az, ami igazán nehezen megy. A legtöbben úgy vagyunk vele, hogy bármekkorát csalódtunk is, a lelkünk mélyén továbbra is hinni szeretnénk abban, hogy létezik örök szerelem, hogy érdemes várni a nagy Ő-re, az igazira. A másik ok, amiért az első szerelem vége a tinédzsereknek annyira nehéz, az, hogy ez az elválás a szülőktől való végleges elszakadás, a világban való egyedüllét megélése is egyben. Az első szerelmi partner az, aki a szülőktől való érzelmi önállósodás útján döntő lépésre készteti a fiatalt. Az eddigi bizalmas barátok, eszményített tanárok is egy-egy lépcsőfokot jelentettek a szülők kizárólagos érzelmi befolyásától való távolodásban, ők azonban általában még nem foglalják el egy gyerek szívében az első számú helyet. Az első szerelem azonban igen. (Csak jó esetben nem fordítja a kamaszt szülei ellen, még ha megtehetné is.)

Az első szerelmi bánat azért is olyan különösen nehéz, mert hirtelen kiderül: "emiatt a kapcsolat miatt végérvényesen magam mögött hagytam a gyermekkoromat, már nem ülhetek vissza anyukám, apukám ölébe, hogy megvigasztaljanak, felnőttként maradtam nagyon magamra a világban." Ez nem jelenti azonban, hogy a szülő semmiben sem tud segíteni. Egy szeretett személy elvesztésekor mindig gyászt élünk meg. Természetes, hogy az elhagyott, szerelmes gyermekünk kétségbe van esve . Eleinte inkább tiltakozik, dühös, nem akar beletörődni a történtekbe, majd fokozatosan elszomorodik, végtelen csalódottságot és tehetetlenséget él át. Egy ideig saját fájdalmán kívül nem is nagyon érdekli más, mindenről elmúlt kapcsolata jut eszébe, szinte csak erről tud beszélni, ha egyáltalán lehet vele beszélni valamiről. Sokan visszahúzódnak, magukba zárkóznak, nem hagyják, hogy a szülő segítsen nekik. Mindez a gyász feldolgozásának természetes módja, egyfajta munka (gyászmunkának is hívják), amit el kell végezni ahhoz, hogy valaki tovább tudjon lépni. Az igazi segítség tehát az, ha ezt a folyamatot megértjük és segítjük, nem az, ha elejét akarjuk venni.

Sok szülő jó szándékkal mond afféle bátorítónak szánt bölcsességeket, hogy "Az idő minden sebet begyógyít", "Nem szabad a múlton rágódni, hanem mindig előre kell nézni", "Ha elhagyott, nem is érdemel meg téged, nincs hát okod a szomorúságra" vagy, hogy "Ne gondolj rá annyit, inkább ismerkedj meg másokkal", stb. Ezekkel a jó tanácsokkal az elhagyott tinédzser azonban nem sokra megy, ugyanis nem arról szólnak, amit ő érez, tudniillik, hogy "a világ véget ért, de legalábbis megállt egy időre, nincs tovább, és értelme sincs, mert Ő volt az egyetlen, akit soha senki nem pótolhat majd, és nyilván nem is lesz már soha többé szerelmes". Vannak szülők, akiket annyira megvisel gyermekük fájdalma, hogy maguk is indulatba jönnek, vagy szorongani kezdenek; vajon megküzd-e gyerekük a helyzettel? Így ahelyett, hogy támogatni tudnák, inkább még jobban összetörik: "Szedd már össze magad!" - mondják. "Hát nincs benned semmi büszkeség? Ne tedd nevetségessé magad, ne látszódjon rajtad, hogy még mindig szereted! Nem érdemli meg, hogy szomorkodj miatta!" stb. Pedig az az igazság, hogy szabad szomorúnak lenni, sőt tulajdonképpen kötelező. Enélkül csak elfedni, elfojtani lehet a veszteséget, feldolgozni nem. És különben is, milyen szerelem volt az olyan, ami nem fáj, amikor elmúlik? (Lelkileg mindig sérülékenyebbek azok, akik nem tudják megélni és kimutatni érzéseiket, mert náluk a gyászmunka ezáltal akadályozott. A fiúknak nehezebb dolguk van ebben a tekintetben, hiszen az ő kultúra által előírt szerepük kevésbé teszi lehetővé a siránkozást és epekedést. Nekik elvileg rezzenéstelen arccal, emelt fővel kellene viselniük az efféle csapásokat, majd megrázniuk magukat, és máris indulni tovább csajozni.)

Egy szülő részéről talán az jelenti a legnagyobb segítséget, ha együttérzéssel meg tudja hallgatni gyermekét (ha kell, fél évig naponta háromszor). A legjobb, ha meg tudja vele osztani saját egykori élményeit, ha ki tudja mutatni: tudom min mész át, mert voltam egyszer így én is. A normális gyászmunka esetenként azonban félrecsúszhat. Előfordulhat, hogy a szülő joggal aggódik amiatt, amennyire gyermekét a szakítás megviseli. A gyászmunkában való elakadásra utalhat, az irreális hűség, vagyis amikor az elhagyott fél még hosszú idő után is úgy gondolja, várnia kell a másikra, mert az vissza fog térni hozzá, vagy ha nem is tér vissza, ő akkor sem szerethet bele másba, mert azzal árulást követne el. A veszteség és szomorúság élménye előli menekülés másik formája a megszállott újrakezdési törekvés is. Gyanús, hogy a történteket nem dolgozza fel az, aki már a szakítás másnapján újra randevúzik, egy nagy szerelem után, a történtekkel látszólag mit sem törődve, az egyik kapcsolatból a másikba veti magát.

Szintén aggodalomra adhat okot, ha azt tapasztaljuk, gyermekünk még a szakítás után évekkel is kerüli az új kapcsolatokat; mintha csalódott volna a szerelemben, az ellenkező nemben, mintha félne attól, hogy újra megégetheti magát. Ha nemcsak hetek-hónapok, de lassan évek telnek azzal, hogy gyermekünk próbálja kiheverni szerelmi csalódását, ám ez valahogy nem nagyon sikerül, talán érdemes elgondolkodni azon, mi tette őt ezzel az élménnyel szemben ennyire sérülékennyé. Talán egy másik, koragyermekkori veszteség? Rossz tapasztalatok a versengéssel, féltékenységgel? Korai csalódás az ellenkező nemben, pl. a szülők válása miatt? Lehet, hogy a szakítás feldolgozásához ezeket a kérdéseket is át kell gondolnia a fiatalnak. Ebben azonban a szülője, bármennyire szeretne is, nem igazán tud segíteni. Ilyenkor érdemes lehet pszichológustól tanácsot kérni