A figyelemzavaros vagy hiperaktív gyerekek esetében évek telhetnek el állandó veszekedéssel, iskolai kudarcokkal és intőkkel, mire a háttérben álló részképesség-zavar diagnózisa megszületik. A szülők bár tehetetlennek érzik magukat, mégis bűntudatuk lehet: mégiscsak az ő gyerekük az, aki rosszul tanul, akivel nem lehet bírni. Amikor azután a hiperaktivitásról és a figyelemzavarról kiderül, hogy egyfajta idegrendszeri eltérés, öröklött képességzavar okozza, a szülők hirtelen nem is tudják inkább örüljenek-e, vagy még jobban elszomorodjanak.

Egyrészt megkönnyebbülést jelenthet, hogy ezek szerint gyermekük mégsem szánt-szándékkal rosszalkodik, amikor hangoskodik és szaladgál az órán, talán mégsem jellemhiba, elvetemültség, hogy nem figyel oda a tanárra, inkább beszélget, a padban matat vagy kibámul az ablakon. Másrészt, ha mindez adottság, vajon befolyásolható-e? Segíthetünk-e gyermekünknek abban, hogy kevesebb kudarc érje, hogy jobban meg tudjon felelni a környezet követelményeinek?

A helyzet szerencsére nem reménytelen. A hiperaktív, figyelemzavaros gyerekek iskolai teljesítményén és viselkedésén a szakszerű terápia és a gyermek speciális igényeihez alkalmazkodó szülői, tanári hozzáállás nagyon sokat javíthat. Sőt, egyben elengedhetetlenül fontos is ahhoz, hogy az adottságokra épülő másodlagos ártalmakat minél jobban csökkenteni tudjuk. Minél hamarabb felismerjük, és a kicsi környezetében is tudatosítjuk, hogy más módszerekkel, nagyobb türelemmel kell bánni vele, annál kevesebb csalódás, harag és szégyen nehezíti majd gyermekünk beilleszkedését.

A hiperaktív, figyelemhiányos gyerekek már csecsemőkorukban nehezebb helyzetben vannak társaiknál. A könnyen síró, nehezebben nyugatható, szeszélyes étvágyú és zaklatott alvású kisbabával nehezebb megtalálni a hangot. A mamák gyakran csalódottak, fáradtak, bűntudatosak, ami egyik fél önbecsülésének, lelki békéjének sem tesz jót. A lakásban mindent kirámoló, az utcán mindenre felmászó tipegő azután óhatatlanul több szidásban, mozgáskorlátozásban részesül, mint átlagos kortársai. A nagyobb mozgásigényű hiperaktív gyerek számára igyekeznünk kell nagyobb teret, több mozgási lehetőséget találnunk, különben irritálttá, még nehezebben kezelhetővé válik, még több korlátozást igényel, ami a hiperaktivitás ördögi körét indítja be.

A közösségbe kerülő, túlmozgásos óvodás hamar összeütközésbe kerül a csoport (számára nehezebben betartható) szabályaival, és rövid úton kivívja magának a "rossz gyerek" címet. Aki nem tud egy helyben ülni, hiába mondják neki, az nyilván szófogadatlan. Akinek evés közben önkéntelenül jár a keze, lába, az biztos lökdösődik, verekszik. A gyerek egy idő után már maga sem tudja, mit is gondoljon önmagáról.

Sokan dacosan azonosulnak a rossz gyerek szereppel, vagy szándékos bohóckodásnak álcázzák másságukat. Az iskolában pedig a befejezetlenül maradt feladatok, az órai figyelmetlenség és az otthon felejtett füzetek már igazi gondot jelentenek. Már nemcsak rossznak, de butának is kell érezniük magukat. Pedig ezek a gyerekek semmivel sem rosszabb felfogásúak, mint sikeresebb osztálytársaik, sőt, sokuk kifejezetten intelligensebb az átlagnál. Környezetük mégis hajlik arra, hogy őket tegye felelőssé kudarcaikért: ha okos, (mint ahogy ez néha kiderül) akkor ne legyen lusta befejezni a leckéjét, vagy ne legyen olyan hanyag, hogy mindig otthon felejt valamit.

A hiperaktív, figyelemhiányos kisgyerek tehát, ha nem kap megfelelő segítséget, számtalan kudarccal és családi veszekedéssel a háta mögött, erősen megrongált énképpel jut el a serdülőkorig. Nem csoda, hogy közülük nagyobb számban kerülnek ki galeribe keveredő, kábítószerező, tanulmányait félbeszakító, otthonról elcsavargó fiatalok, vagy egyszerűen csak olyanok, akik jó képességeik ellenére sehol nem tudnak jól teljesíteni az életben.