Beírathatjuk ugyan a kicsit egy újabb kézműves napközis táborba vagy átküldhetjük megint a szomszédba, ahol hasonló korúak a gyerekek, de valójában ehhez már egyikünknek sincs igazán kedve (beleértve a szomszédékat is). Egy bizonyos kor után sok gyerek szívesebben várná meg otthon egyedül a szüleit, mintsem a napköziben vagy egy hivatal folyosóján ücsörögve pazarolja a szabadidejét.

Nehéz azonban eldönteni, valóban elérkezett-e már ez az életkor. Nem elég pusztán annyi, hogy gyermekünk azt mondja: "Persze anya, menj csak le nyugodtan a postára azért a csomagért, jól elleszek én addig itthon", - noha a gyerek beleegyezése az egyedüllétbe nyilvánvalóan a legelső és legalapvetőbb feltétele annak, hogy felügyelet nélkül hagyjuk. Amíg ő maga tiltakozik ellene, mert úgy érzi, félne, vagy nem tudna mit kezdeni magával nélkülünk, addig szóba hozni is kár a témát. A kérdés akkor kezd aktuálissá válni, ha csemeténk már inkább tiltakozik a felügyeletére irányuló kényszermegoldások ellen, mintsem a mi néhány órás hiányunk zavarná.

Nem elegendő azonban, ha a gyerek nem szorong vagy cseppet sem szomorú az egyedüllét miatt, hiszen nem biztos, hogy jól fel tudja mérni saját érettségét. Ráadásul néha épp a túlzott bátorság és önállóság az, ami a kicsik számára veszélyhelyzetet teremt a háztartásban. Nekünk, szülőknek is nyugodtnak és biztosnak kell lennünk abban a tekintetben, hogy gyermekünk testileg-lelkileg épségben, s ha lehet, még viszonylag értelmesen is tölt el néhány órát otthon nélkülünk.

Hogy pontosan mikor érkezik el ennek az ideje, azt általánosságban nehéz volna megmondani. Vannak 8-9 éves gyerekek, akiket gond nélkül magukra hagyhatunk 1-2 órára, de olyan kiskamaszok is, akik legnagyobb igyekezetük és jó szándékuk ellenére is, mindig valahogy bajba keverednek, ha nem figyelünk oda rájuk. A gyerekek lelki-szellemi érettsége, mint annyi más területen, itt is nagy eltéréseket mutat egyazon korcsoporton belül. Nagyvonalakban mindenesetre igaz lehet, hogy alsó tagozatos gyereket csak rendkívüli esetben célszerű egyedül hagyni, amikor tényleg semmilyen más megoldás nem kínálkozik, és akkor is legfeljebb 1-2 órára. A felsősök napirendje azonban már alakulhat úgy, hogy napközi vagy költséges gyerekfelügyelő helyett az iskola vége és a szülők hazaérkezése közötti időt az otthonában töltse.

Mielőtt azonban e mellett a megoldás mellett döntenénk, nem árt néhány dolgot átgondolnunk, és ezeket gyermekünkkel is alaposan megbeszélnünk.

1. Bizonyosodjunk meg róla, hogy a gyereket tényleg nem zavarja ez a megoldás: nem fél, nem veszi rossz néven, hogy egyedül hagyjuk, és nem érzi magát így elveszettnek!
2. Fokozatosan szoktassuk hozzá az új feladathoz! Eleinte csak a sarokra ugorjunk le az újságért, később bevásárolhatunk vagy elintézhetünk apróbb ügyeket, a hosszabb egyedüllét csak némi gyakorlás után következzen. Napi 3-4 óránál többet azonban lehetőleg még a nagyobb gyerekeket se hagyjuk magára, és éjszakára még a tinédzsereket se hagyjuk egyedül!
3. Maradjunk elérhetőek! A mobiltelefonok korszakában ez szerencsére már egyre könnyebben megoldható. De ha esetleg olyan a munkánk, hogy néha ki kell kapcsolnunk a készüléket, arra az esetre is hagyjunk valamilyen lehetőséget a gyereknek, hogy üzenhessen, vagy helyettünk valaki máshoz fordulhasson. Tudnia kell, hogy akármilyen helyzetbe kerül, mindig, azonnal beszélni tud egy felelős felnőttel.
4. Gyakoroljuk el a lehetséges vészhelyzeteket! Nem szeretnénk ugyan, ha ilyesmire sor kerülne, mégsem lehetünk nyugodtak, amíg gyermekünk nem tudja, akár álmából ébresztve is felmondani, hogy mit kell tennie tűz, csőtörés, áramszünet, rosszullét, vagy bármilyen rendkívüli helyzet esetén. (Az ilyen ritka helyzetekre gondolva megkérhetjük egyik szomszédunkat is, hogy ugye hozzá is fordulhat a kicsi, amíg mi haza nem érünk.)
5. Fektessünk le szigorú biztonsági szabályokat! Kit engedhet be a lakásba, kinek mondhatja el, hogy egyedül van, és kinek nem? Hívhat-e barátokat, hányat, kiket? Elmehet-e otthonról, amíg nem vagyunk otthon, ha igen, hová és kivel? Mihez nyúlhat szülői felügyelet nélkül és mihez nem, annak ellenére, hogy ha otthon vagyunk, már használta egyedül (pl. háztartási gépek, vegyszerek, kerti szerszámok, internetezés, stb.).
6. Készítsük ki könnyen elérhető helyre mindazt, amire szüksége lehet! Ha nem akarjuk, hogy csemeténk bármiben is hiányt szenvedjen, de azt sem, hogy az egész lakást felfordítsa, mire hazaérünk, legjobb, ha az ennivalót, (szendvicset, kekszet, gyümölcslét), sebtapaszt, zsebkendőt, póttekercs vécépapírt, zseblámpát, seprűt, felmosórongyot, stb. kikészítjük neki, vagy legalábbis megmutatjuk, hol találja meg őket. Nem volna szerencsés, ha egyedül állna neki összeütni magának egy kis rántott halrudacskát, vagy össze-vissza rendelne pizzát és palacsintát az Internetről.
7. Tisztázzuk, hogy mivel fogja tölteni az idejét! Ha gyermekünk rendszeresen tölt hosszabb-rövidebb időt egyedül, meg kell tanulnia felnőtt segítség nélkül is beosztania az idejét. Nem telhet minden délután tévénézéssel vagy számítógépes játékokkal, hogy azután a késő délután hazaérkező szülőnek kelljen a lecke miatt is veszekednie, a kutyát is levinnie és a piszkos edényeket is elmosogatnia... Legjobb, ha a kicsi telefonon bejelentkezik, amikor hazaért, elmondja, hogy van, mi történt vele aznap, és a szülővel együtt áttekintik, milyen dolgai vannak még aznap délutánra. Az unatkozó gyerek mindig veszélyesebb önmagára és a környezetére nézve is, mint az, akinek értelmes tennivalói akadnak.

Ha mindezt átgondoltuk, megszerveztük és alaposan meg is beszéltük a kicsivel, tehetünk egy első kísérletet arra, hogy egyedül hagyjuk. Tartsuk fenn azonban, hogy ez egyelőre csak egy próbálkozás! Ne siettessük, ne erőltessük a dolgot! Hagyjunk rá időt, hogy a gyerek hozzászokjon a helyzethez, elmondhassa, ami nehéz vagy kellemetlen neki ebben az új feladatban, és e szerint változtassunk. (Ha az első alkalom után visszakozik, az se legyen probléma.) Ne halasszuk tehát a gyakorlást augusztus legvégére, ha szeptembertől már ezt az új rendszert akarjuk bevezetni!

Ha gyermekünk valóban elég érett már, egykettőre bele fog jönni a dologba, és hamarosan se ő, se mi nem leszünk már megilletődve, ha egyedül kell maradnia. Ne essünk azonban túlzásokba! Bármilyen talpraesett és kiegyensúlyozott is gyermekünk, ne kapjunk rá túlságosan a nagy szabadságra, ne terheljük őt feleslegesen, csak ha tényleg nem találunk jobb megoldást! A gyerekek egyedül hagyása 14-16 éves korukig valójában csak szükségmegoldás, arról nem is beszélve, ha jól is viselik, azért a törődésünk, tanácsaink, a társaságunk még hiányozhat neki.