Magyarország legértékesebb ártéri erdeje
Juhász Zsolt
2006/08/31 19:19
1532 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Hazánk egyik legnagyszerűbb vizes élőhelyét komolyan fenyegeti a degradáció. A táj kialakulása hosszú időre nyúlik vissza, s az is sokáig tartott, míg az itt élők megszelídítették a Dunát. Tekintsük át, hogyan zajlott mindez!
Műholdkép a Szigetközről

A földtörténeti harmadidőszak végén, a miocén kor utolsó részében, mintegy 12 millió esztendővel ezelőtt a Kárpát-medencét az ún. Pannon-beltenger borította. Ez kiterjedt a mai Szigetköz területére is, ami ekkor a beltenger partközeli része volt, éppen ezért itt főleg durvaszemű üledék (kavics, homok) rakódott le. A Pannon-beltenger aztán fokozatosan kiédesedett, tóvá alakult át és egyre kisebb területre zsugorodott össze, míg végül, mintegy ötmillió évvel ezelőtt teljesen föltöltődött és eltűnt. A Pannon-medencét körülvevő hegyek irányából, a Kárpátok és az Alpok felől a tenger visszahúzódásával egyidőben megindultak a folyók, hogy hordalékukat lerakják a medencében. Az ősi Duna, a Rába, Morva, Vág és Nyitra a pannont követő időszakban vastag homokos-kavicsos üledéket rakott le a tektonikusan gyorsan süllyedő medencében.

A folyók futásiránya ekkor még jelentősen eltért a maitól, körülbelül egymillió évvel ezelőtt azonban már a Duna ebben a térségben rakta le hordalékát. Kialakult egy idősebb és egy fiatalabb, jelenleg is épülő hordalékkúp, ez utóbbi foglalja magába a Szigetköz területét. A hegyekből kilépő folyók esése hirtelen lecsökken, ezért arra kényszerülnek, hogy a magasabb területekről szállított óriási mennyiségű hordalékot lerakják. A lerakódott hordalék mennyisége olyan nagy, hogy megtöri a folyó futását, az ágakra szakadozik, zátonyok, kis szigetek alakulnak ki, melyeket a növényzet megtelepedése megerősít és ezek aztán ellenállnak a folyó támadásainak. Így alakult ki a térség mai vízrendszere, ahol a Duna fő ága és a Mosoni-Duna mellett számos mellékág tagolja a Szigetközt.

A partokat, kis szigeteket állandóan fenyegette a folyó ostroma, a partalámosás. A nagy áradásokkor a szigetek, zátonyok átszakadtak, újak jöttek létre, a folyóágak tehát folyamatosan változtak, miközben néhol több mint 400 méter vastag kavicsréteggel töltötték föl a területet. Sok település a partszaggatás következtében teljesen elpusztult, míg más falvak továbbköltöztek, valamelyik háromszor-négyszer is helyet változtatott és települt át szigethátról szigethátra. Az évi rendszeres áradás újabb és újabb hordalékréteget hozott és terített szét. Ez, valamint a magas talajvíz megakadályozta, hogy igazán termékeny talaj alakuljon ki, ezért az öntés vagy réti talajok előfordulása a domináns. Fejlett mezőgazdaság a folyó támadásaival állandóan együtt élő településeken nem is tudott kialakulni. Szigetköz

A századfordulóra már elkerülhetetlen volt az egységes árvízvédelmi töltés megépítése. Ez előmozdította a mezőgazdaság fejlődését és a településeknek végre igazi védelmet biztosított a folyó áradásaival szemben. Mivel a Duna kavicsos hordaléka kitűnően vezeti a vizet, magas vízállások idején jelentékeny területeket borított így is a töltések mögött átszivárgó és felszínre kerülő belvíz. Így aztán a Duna kusza és gazdag mellékágrendszerét belvízelvezető csatornákká alakították át. A '60-as években megkezdődött a Duna kavicshordalékának kotrása, kitermelése. Lényegesen kevesebb kavics rakódott így le, s ezáltal a folyó, "terhétől megszabadulva" elkezdte mélyíteni medrét, bevágódott. Ennek következtében kezdett süllyedni a talajvíztükör, és az áradások vizei egyre rövidebb időre tudtak a mellékágakba bejutni. A térség tehát szárazodott, a mellékágak pedig kezdtek feltöltődni.

Ez a változás azonban viszonylag lassan következett be, a Mosoni-Duna vízjárását már a századelőn épült rajkai zsilip alapvetően meghatározta, az 1992-es szlovákiai elterelés, amelynek következtében a mederbe a korábbi vízmennyiségnek csak töredéke került, azonban olyan drasztikus, hirtelen beavatkozás, amire a táj nem tud természetes lassú tájfejlődéssel, átalakulással válaszolni, csak pusztulással, és az élővilág számának jelentős csökkenésével. 1987-ben alakult meg a Szigetközi Tájvédelmi Körzet, amelynek köszönhető, hogy a vadregényes táj sajátos vízrendszere, növény- és állatvilága még nem tűnt el teljesen illetve nincsen végveszélyben.

Mint a táj és a kultúra arculatát, úgy a növényzet képét is alapvetően a víz határozza meg. Az ártéri szigetek időnként kiszáradó tavai gazdag vízinövény társulással rendelkeznek. A partok mentén szép bokorfüzesek jellemzők, a változatos fajösszetételű, ritka növényfajokat tartalmazó bozótos azonban mára egyre kevesebb helyen fordul elő. Helyettük, és a kicsit szárazabb területeken a fűz-nyár ligeterdők jellemzők, fehér és törékeny fűzzel, fehérnyárakkal és ritka fekete nyárfákkal. Az alacsony ártéren ezek a legelterjedtebb növénytársulások. A magas ártereken egyre kisebb területre visszaszoruló keményfaligetek a legértékesebb és legveszélyeztetettebb növényelőfordulások. Jellemző fajai a tölgy és a szil, valamint a magyar kőris, melyeket az országban szinte mindenütt kiirtottak, s megritkították a szigetközi állományt is, azonban még így is értékes és viszonylag jelentős a számuk. Ezeknek a cserje és gyepszintje is igen gazdag. A legmagasabb térszíneken foltokban még megtalálható a kocsányos tölgyes, gyertyánnal előfordulva.

Érdekesség, hogy e társulás gyepszintjében is megtalálhatók az inkább hegyvidéket kedvelő növényfajok, úgy mint a fehér sás, szagos müge vagy kontyvirágok. Sajnos mára a Szigetköz területének mindössze egyharmadára szorultak vissza az őshonos erdők, helyüket pedig tájidegen fafajok, nemesnyárak, akácosok és fenyők foglalták el.