Ugyanakkor nemcsak olyan könyvekkel szeretnénk megismertetni gyermekeinket, melyekben szimpatikus, kedves, vagy vicces történetek vannak, hanem olyanokkal is, melyekből tanulhat. Azt szeretnénk, ha a mese hatására okosodna, ugyanakkor el is lazulna, jókedvre derülne, és nyugodtan, csupa szépet álmodva aludná át az éjszakát. Szerencsére a mesekönyv választék terén ma már nincs okunk panaszra: gyermekkorunk újra kiadott kedvencei mellett bőven találunk szebbnél szebb mesekönyveket külföldi és magyar, régi és modern szerzők tollából egyaránt. Legszívesebben mindet hazavinnénk, idő, hely és pénz hiányában azonban valahogy mégis választanunk kell.

Milyen szempontok alapján döntsünk, milyen meséket szeretnek igazán a gyerekek?
Arra hamar rájövünk, (eszünkbe jut saját gyermekkorunkból), hogy az úgynevezett tanulságos mesék azok, melyeket egyetlen gyerek sem szeret igazán, ahol a történet végén mindenki számára jól kimondatik, hogyan is kell az életben rendesen viselkedni.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a szórakoztató mese ne taníthatna meg fontos dolgokat az életről, sőt! A hercegekkel és boszorkányokkal, valóságban sosem létezett háromlábú, hétfejű állatokkal és hihetetlen varázslatokkal teli tündérmesék a maguk módján mégis az életre nevelnek.

A legkisebbek a saját élethelyzeteikhez hasonló szituációkban és bonyodalmakban szeretik viszontlátni a mesehősöket. Ezekben a mesékben nagyon egyszerű, hétköznapi kalandok esnek meg kismackókkal, kutyusokkal, vagy akár mesebeli gyerekekkel is. Kipukkad a lufi, nincs meg a papucs másik fele, vagy megszomjazik a kutyus, és csak némi keresgélés után talál magának innivalót. A kicsik ezekben a történetekben magukra ismernek, a saját nehézségeik és apró örömeik köszönnek vissza. Különösen szórakoztatónak találják azokat a könyveket, ahol a hozzájuk hasonló szereplők rosszalkodnak, vagy renitens gondolatokat fogalmaznak meg. (Kiöntik a mézet a szőnyegre, megharapják a doktor bácsit, vagy kijelentik, hogy felnőttnek lenni sokkal jobb.)
Efféle szelíd, a mindennapi élet viszontagságait és konfliktusait megjelenítő mesék a nagyobbak, óvodások, kisiskolások számára is készülnek. Ezekben az írásokban (mint amilyenek, pl. a méltán népszerű Janikovszky Éva történetek, vagy a Pöttyös Panni könyvek), az olvasóhoz hasonló kis szereplők butaságokat beszélnek (jön a zsákos ember és elvisz), félnek az oltástól és a sötét pincétől, esetleg nem akarnak szót fogadni és féltékenykednek a kistestvérükre. Mi, szülők, azért kedveljük ezeket a meséket, mert kedvesek, szelídek, és még a konfliktusok is olyan békésen, barátságosan oldódnak meg bennük. Senkit sem ásnak el benne élve, nem vágják le a testrészeit, és nem változtatják békává, mint az történik oly sok klasszikus népmesében. Csodálkozva tapasztaljuk azonban, (s ha visszaemlékszünk saját gyermekkorunkra, el kell ismernünk, velünk sem volt ez másképp), hogy a gyerekeknek ezek a már-már durvának mondható tündérmesék válnak igazi kedvenceikké. A vicces, barátságos ovis történeteket szívesen meghallgatják ugyan, de nem azokat rajzolják le, nem azokat jelenítik meg játékukban lépten-nyomon.

Első ránézésre azt gondolhatnánk, talán azért foglalkozik a kicsi ennyit a gonosz boszorkánnyal, azért kérdezgeti, hogy vannak-e igazi sárkányok, élnek-e farkasok lakóhelyünk közelében, mert a túlságosan félelmetes mese ráijesztett, fél, s tőlünk várja a megnyugtatást. Ez azonban csak részben igaz.
Természetesen vannak nem gyerekeknek való, túlságosan félelmetes mesék, melyek megterhelik a gyermeket (elsősorban filmek, ahonnan brutális képsorok ömlenek el a kicsikre), de a klasszikus tündérmesék izgalmaira ez kevésbé igaz.

Inkább az ellenkezőjéről van szó: a kisgyermek eleve szorong, hiszen a felnőtteknek kiszolgáltatva él egy még kevéssé érthető világban, ezért vonzódik a borzongást keltő történetekhez, melyek alkalmat adnak neki, hogy nehezen megfogalmazható rossz érzéseit valamilyen formába öntse, kiélhesse. (A krimi vagy a vidámpark szellemvasútja is hasonló célt szolgál nekünk, felnőtteknek.) A kisgyerek szoronghat szülei elvesztésétől, saját kicsiségétől, tehetetlenségétől a felnőtt világban. Ugyanakkor megrettenhet a saját maga felnőttek iránti irigységétől, versengési vágyától, és a nagyok emiatti esetleges haragjától is. Az erdőben eltévedő Jancsi és Juliska, a Hófehérkére féltékenykedő gonosz mostoha, vagy a királylányt fogva tartó hétfejű sárkány ezeket a fejlődéssel járó szorongásokat jeleníti meg nagy erejű, szimbolikus képekben.
Ám bármilyen hajmeresztőek is a kalandok (cápa gyomra, mérgezett alma, stb.), a legkisebb királyfi, a legszebb, legfiatalabb lány azért a mese végére mindig felülkerekedik a nehézségeken. Ha a gyermek ki tudja várni a szorongás fantáziaképein áthaladva a vigasztalás és megszabadulás képeit, a történet végét, akkor a hátborzongató mese nagyon is jótékony hatású.
Arról beszél, hogy az élet tele van ismeretlen, félelmetes dolgokkal, de ezeken szerencsével, bátorsággal, hűséges barátok segítségével még a legkisebb is túljuthat. A világban jelen van ugyan a nagy erejű rossz, de a jóság és a szolidaritás is ("Jó tett helyébe jót várj!"), ezért hihetünk benne, hogy a dolgok végül jóra fordulnak. A tündérmese olyan jelenségekről beszél a gyereknek, (életről, halálról, emésztő haragról és féltékenységről), amelyekről máshogy, elvont fogalmak szintjén nem tudnánk beszélni vele.

Nem kell tehát gyermekeinket féltenünk a boszorkányos, gonosz mostohás, sárkányos meséktől! Nem megijesztjük, épp ellenkezőleg, sajátos formában éppen hogy megnyugtatjuk a kicsiket, amikor a mese szimbólumai révén eszközt adunk a kezükbe félelmeik megjelenítéséhez, és a fantázia révén történő felülkerekedéshez.

Győrfi Anna
pszichológus
A szakember a lelekbuvar@sulinet.hu címen várja az Olvasók leveleit.

Képek forrása:
www.trittelementary.com/ tigertalesbookclub.htm
http://teatimeworldwide.com/images/boyreadingbook1.jpg
www.eneclann.ie/