„Nagyon fáj! nem megy!” – Néhány gondolat a kiégésről
2014/09/23 08:00
2292 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

Arany János idézett sorait leánya, Juliska halála után, mély gyászában írta. Az emlékvers negyedik sora után csak ezt a két mondatot volt képes leírni, majd egy évtizednyi szünet következett. Ma azt mondanánk: depresszióba esett, ráadásul nem kezelték. Magától értetődő módon, a magánéleti válsága hatással volt a hivatására. Mi is sokszor érezzük azt, hogy „nem megy”, már nem tudunk és/vagy akarunk úgy teljesíteni a munkánkban, mint korábban (a magánéletünk helyzetétől függetlenül). Hogyan jutunk el idáig?

kieges

A kezdet kezdetén

Ki ne emlékezne az első időszakra a katedrán? Mindannyian, akik egykor tanításra adtuk a fejünket, világmegváltó tervekkel indultunk neki a Pályának. Meg voltunk győződve róla, hogy az addig tanult ismeretek birtokában, egyéniségünk színes szűrőjén keresztül képesek leszünk egy új és sokkal tisztább, jobb társadalom alapjait lerakni. Nem csak tárgyi tudást kívántunk átadni, hanem jó példát emberségből, alázatból, kitartásból. Minden energiánkat ezen ideák megvalósítására fordítottuk, és örültünk, ha láttuk a munkánk gyümölcsét. Ez a lelkesedés kinél hosszabb, kinél rövidebb ideig tart. Az első markáns válság általában az ötödik év táján jelentkezik. (Nem véletlen, hogy tőlünk nyugatabbra ilyenkor küldik egyéves alkotói szabadságra a kollégákat.)

Visszajelzés híján

Fontos, hogy a kiégés első jeleinek észlelésekor nyugtázzuk: egy teljesen normális folyamat részesei vagyunk, ám vegyük komolyan a vészjelzést! A segítő szakmák művelői előbb-utóbb mindannyian szembesülnek ezzel. Az iszonyatos mennyiségű ránk zúduló probléma miatt ez nem is csoda. Mi, tanárok azért vagyunk nehezebb helyzetben, mert a munkánkról lényegében nem vagy csak alig kapunk visszajelzést (és sokszor az is negatív). Míg a gyártósor mellett ülő munkás azonnal kiszúrja, ha a munkadarab nem szabványos, nem sikerült, és ki is dobja. Mi általában éveket, gyakran évtizedeket töltünk el közvetlen visszacsatolás nélkül.

A kiégés lépcsői

Szerencsés esetben van egy objektív mérce (verseny, vizsga), vagy egy független személy (érettségi elnök, bizottsági elnök, tanfelügyelő, szakértő) ami/aki megmutatja az eredményességünket. Ám ha kevésbé népszerű iskolában dolgozunk (és a nagy többség ide tartozik), idővel az alábbi fázisokon mehetünk keresztül:

  • idealizálás: a kezdeti lelkesedés, a kompetencia birtoklásának ideje, minden rendben
  • realizmus: a kép kezd kitisztulni, már ténylegesen azt látjuk, amiben és ahogyan dolgozunk
  • stagnálás/kiábrándulás: a rutin lesz a meghatározó, a munka már nem ad igazi örömet
  • frusztráció: vihar előtti állapot, az egyén feszült, elégedetlen, saját hozzáértését is megkérdőjelezi
  • apátia: gépies, „lelketlen” munkavégzés, ellenséges kommunikáció, nagy valószínűséggel munka/pályaváltás

Egyéb tünetek

Az együtt megjelenő érzelmi, mentális és fizikai kimerültség számtalan formában ölthet testet. Árulkodó lehet az alvászavar, az állandósul fejfájás/emésztési panasz, az ajzószerek fokozottabb használata, a dühkitörések, a humorérzék helyett állandósuló cinizmus, az üresség/haszontalanság érzete, az összeszedetlenség/inkompetencia érzése, a koncentrációzavar és a bizalmatlanság.

Hogyan előzzük meg?

Saját határaink reális újragondolása az első és legszükségesebb lépés. A világmegváltásban rengeteg olyan tényező van, ami nem tőlünk függ – ezt muszáj tudatosítanunk! Sokat segíthet még a befelé fordulás (pl. meditáció, jóga, autogén tréning), illetve a megfelelő időelosztás (részfeladatok kijelölése, szünetek beiktatása, az otthon és a munka elkülönítése). A rengeteg ülőmunkát ellensúlyozandó kiválóan jön az aktív sportolás (pl. futás, aerobik), vagy bármi, ami örömet okoz nekünk. Ne feledkezzünk meg a kapcsolati hálónk rendszeres ápolásáról sem, és igyekezzünk körükben annyit töltődni, amennyit csak lehet.
Ha úgy érezzük, mindezek mellett sem vagyunk teljesen fittek, bátran menjünk szupervízióba! A szakértő segítségnyújtás csodákra képes.

Zwickl Éva cikke