Az Egyesült Államok északnyugati csücskében, a Washington állam területéhez tartozó Olympic-félsziget magával az amerikai földrésszel csak a déli részén érintkezik. Ezen a félszigeten található a természeti kincseiben a Yellowstone Nemzeti Parkkal vetekedő Olympic Nemzeti Park, amelyet 1981-ben vettek fel a Világörökség listájára.
A Seattle közelében elterülő, 362 848 hektárnyi parkot nyugaton a Csendes-óceán, északon a Juan de Fuca-szoros, délen egy széles csatorna határolja. A félsziget szívében emelkedik az Olympic-hegység, közepén a 2428 méter magas Olympus-heggyel, melynek névadója a tengerszorosnak is nevet adó Juan de Fuca volt.
A XIX. század végén még ismeretlen volt ez a terület. Az első felfedező expedíciót 1889-ben indították a félsziget belsejébe, amelynek tagjai naivan azt feltételezték, hogy az első hegyvonulatokon túl már tágas völgy vár rájuk. Az utat két hónaposra tervezték, mégis több mint fél év telt el a felfedezők visszatéréséig Seattle-be. A vidékről részletes térképet készítettek, amelynek alapján 1890-ben egy O'Neil nevű hadnagy vezetésével újabb csapat vágott neki a vadonnak. A hadnagy alapos beszámolójában a belső területeket nemzeti park kialakítására tartotta alkalmasnak. Ötven évvel később, 1938-ban, Roosevelt elnök saját kézjegyével látta el az Olympic Nemzeti Park védetté nyilvánításáról szóló dokumentumot.
A nemzeti parkban három nagy természeti formáció határozható meg: az első a szinte teljesen érintetlen tengerparti sáv, amely közel 80 kilométer hosszú egyenetlen tengerpart; a második a közepes magasságban húzódó erdőségek, amelyek az óceán felőli, nagy nedvességtartalmú térségekben jóval dúsabbak, mint másfelé a vidéken; a harmadik a magas hegyvidék, ahol a hó és a jég birodalma található. A park éghajlatát döntően befolyásolja a Csendes-óceán vízfelületének párolgása, amely miatt gyakran alakulnak ki hatalmas zivatarfelhők, amiket az óceáni szél a szárazföld felé terel, bőséges csapadékot biztosítva a hegyek élővilágának. Az Olympic-hegység óceáni oldalán az éves csapadékmennyiség eléri az 5000 mm-t, a félszigeten máshol ez a mennyiség 3500 mm körül mozog.
Ennek a kedvező éghajlati viszonynak köszönhetően a nemzeti parkban burjánzó esőerdők alakultak ki. A nyugati irányból megközelíthető Hoh Rain Forest turistaközpontból indulnak azok az ösvények, amelyek a park óriási esőerdeje mellett haladnak. Az elképesztő nagyságú fák némelyikének törzsét teljesen beborítják az epifiták (fán élő, de nem élősdi növények), a zuzmók és mohák, körülöttük dúsan tenyésznek a különféle páfrányok. Az erdőségeket a kanadai jegenyefenyő, a duglászfenyő, a vörös cédrus és a vöröslevelű juharfa uralja. Ezeknek a fáknak némelyike hihetetlen méretűre nő, nem ritkák a 60 méter feletti fenyők, a park legmagasabb fája - egy sitka-jegenyefenyő - több mint 90 méteresre nőtt, törzsét tizenkét embernek sikerült csak átérnie. A tőzegmohás lápokon megtalálható a vörös éger és elterjedtek a füzek és nyírfák különböző fajtái is.
Az Olympic Nemzeti Park egyik fő látványossága a lazacok vonulása ívóhelyeik felé. Az egyes lazacfajok különböző időben úsznak fel a folyókon, ezért a lazacvonulás áprilistól egészen októberig tart, csúcspontját júliusban és augusztusban éri el. Különösen érdekes látványt nyújtanak a keta-lazacok, amelyek minél több időt töltenek az édesvízben, annál vörösebb lesz a színük. Ezt a jelenséget egy gombafertőzés okozza, aminek következtében a szaporodási időszakot követően tömegével pusztulnak el az ízletes húsú halak.
A lazacok mellett a vapitik tartoznak a park értékes állatai közé. A nagy testű vapiti - indián szó, fehéret jelent, ami az állat fehéren virító farára utal - az európai gímszarvas észak-amerikai rokona. Súlya gyakran meghaladja a 350 kilogrammot, tiszteletreméltó agancsa értékes vadásztrófeának számított. Emiatt állományuk vészesen lecsökkent. A vapitik megmentése érdekében a térséget már harminc évvel a park megszületése előtt védett területté nyilvánították. Ma már szinte kizárólag természetvédelmi területeken élnek, legnagyobb számban éppen az Olympic Nemzeti Parkban.
A park szívében húzódik az Olympic-hegység, amelyben jéghegyek magasodnak és ezüstös gleccserek vonulnak lefelé. A magas hegyek kevés állatfajnak nyújtanak élőhelyet. A hegység két jellegzetes lakója a havasi kecske és egy mormotafaj, amely kizárólag itt fordul elő. A havasi kecskét vastag, hófehér szőrzet védi a zord időjárás ellen, a mormota inkább meleg kuckójába húzódva, téli álomban vészeli át hideg napokat.
A nemzeti parkhoz tartozó keskeny tengerparti sáv ádáz küzdelmet folytat az óceán romboló erejével. Minthogy nem védik szigetek, vagy zátonyok a sós víz akadály nélkül pusztítja a meredek partot. Télen, amikor erős nyugati szelek fújnak a hullámok gyakran hat méternél is magasabbra csapnak fel, és elöntik az alacsonyan fekvő erdőket. A sótól elhalt fákat az óceán elsodorja, és az árapály hatására az uszadék közreműködik a rombolásban.
A több mint nyolcvan kilométeres parti sáv folyótorkolatainál négy indián rezervátum - a Hoh, a Quileute, az Ozette és a Makah - található. Az itt élő indiánok fő bevételi forrását a lazacok halászata adja. A hobbiból horgászókkal ellentétben ők hálóval foghatják ki az értékes halakat.
