Ez pedig már régen is így volt: amikor az emberek egész nap a mezőn dolgoztak, állatokat gondoztak, gyűjtögettek, a munka után szükségük volt játékra. Soha nem voltak annyira fáradtak, hogy ne lettek volna kaphatók például egy kis labdázásra. Meglepő, de a labdajátékok több ezer éves múltra tekintenek vissza.
A lovas pólóról Nagy Sándor korából vannak feljegyzések. Több történetíró is megírta a következő történetet: a Perzsa Birodalom uralkodója, III. Dareiosz megtudta, hogy Nagy Sándor ellene készül hadjáratot vezetni. Ajándékba küldött ellenfelének egy ütőt és egy labdát, mondván, ez a játék jobban illik hozzá, mint a háború. Nagy Sándor nem sértődött meg, nem vette magára a csipkelődést, az ajándékot képletesen fogta fel, és visszaüzent: "Én magam leszek az ütő és a Fölgolyó a labda!" Shakespeare talán olvasta ezt a perzsa anekdotát, mivel hasonló párbeszéd zajlik az V. Henrikben, amikor is a francia trónörökös üzenetét tolmácsolja egy követ az angol udvarban:
| "Első követ: | Azért küldi, mi jellemedhez illőbb, E hordó kincset, s arra kér cserébe, Hogy igényedről hercegségei Eztán ne halljanak. Így a dauphin. |
| Henrik király: | A kincs, bátyánk? |
| Exeter: | Tenisz-labdák, királyom! |
| Henrik király: | Szép, hogy a dauphin így mókáz velünk, Ajándékát, s hogy fáradtál, köszönjük, Ha e labdákhoz ütőt is találunk, Isten kegyelmivel, egy mérkőzésben Hálón át ütjük apja koronáját. Mondd meg, olyan küzdőtársat hívott ki, Hogy Frankhon minden udvara szorong majd a labda röptin..." |
A foci is azon játékok közé tartozik, amelyeket már az ókorban is szívesen játszottak. Azon még vitatkoznak a tudósok, hogy Seneca pár sora "forró napsütésben, izzó porban lökéseknek és rugásoknak teszik ki magukat" vajon egy labdarúgáshoz hasonlatos játék leírása-e, de mindenesetre határozottan emlékeztet egy mai focimeccsre.
A XVI. században született Indiában egy útleírás, amely egy játékról számol be. Ez a játék talán elődje lehetett a focinak: "körbe állnak, egyikük középen, és az feldobja a labdát, majd egymásnak lábbal rugdossák oly magasan, amennyire csak képesek, egyesek ugorva rugják a labdát, mások meg is fordulnak közben, mégsem tévesztik el."
A középkorban már mindennapos volt a labdarúgás, persze nem a mai szabályok szerint. Rendszeresen szerveztek meccseket két falu csapatai között, a városokban pedig sokszor két mesterség képviselői játszottak egymással. Sok beszámoló szól a játék durvaságáról. Nem voltak ritkák a halálos balesetek sem. Ezért is vívta ki ez a sport az egyház nemtetszését. Voltak városok, ahol betiltották, és sok egyházfi fenyegette kiátkozással a játékosokat. Egy szerzetes így nyilatkozott róla: "fiatalemberek továbbítanak ebben a játékban egy hatalmas méretű labdát, de nem kézzel való dobás útján, hanem lábbal rugdosva a földön gördülő labdát. Eléggé förtelmes játék, mondhatom közönséges, méltatlan és minden más játéknál értéktelenebb, mely ritkán végződik valami baleset nélkül."
Rögzített szabályai nem voltak a játéknak. A labdához hozzá lehetett érni kézzel is, sőt futni is lehetett vele. A pálya is mindig különböző nagyságú volt. Városok piacterén sokszor maga a városkapu volt az egyik csapat kapuja. Nem lehetett egyszerű dolog egy akkora kapuban védeni! Arra azért figyeltek, hogy a két csapat létszáma megegyezzen, de egy-egy csapat állhatott, akár 27 emberből is!
