Szentágothai János - neurobiológus (1912-1994)
2002/09/02 08:00
1543 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

Szentágothai János a magyar agykutatás egyik legnagyobb alakja volt, a mai kutatók legtöbbje nála tette le munkájának alapjait. A nemrég rangos nemzetközi elismerésben részesült Freund Tamás is sokat köszönhet neki (ő 1998-ban amerikai Életmű-díjat kapott). Különösen érdekes azonban az a barátság, melyet Sir John C. Ecclesszel ápolt, hiszen a Nobel-díjas brit agykutatóval együtt azon a véleményen voltak, hogy létezik olyasmi, amit léleknek kell neveznünk.

Azt a kérdést vizsgálták, hogyan jön létre a tudatnak nevezett egység az elmében, hogyha csak különálló agysejteket találunk az agyban. Az egységért a lélek a felelős - válaszolták mindketten. Szentágothai János 1912-ben született Budapesten, eredeti neve Schimert János. Apja, Schimert Gusztáv köztiszteletben álló orvos, anyja Antal Margit; szüleinek ő volt a második gyermeke. A családban orvosok és tanárok, nemesek és professzorok, katonák és papok nemzedékei váltották egymást. Apai ágon erdélyi szász, anyai ágon magyar és székely származásúak voltak ősei. Apja visszahúzódó, befelé forduló ember volt, aki erősen kötődött a vallási pietizmushoz. Öt testvére közül négy érte meg a serdülőkort. A fiúk valamennyien apjuk hivatását követték: szülővárosukban, Budapesten, a Pázmány Péter Egyetem orvosi karán végezték tanulmányaikat.

A jövőbeni professzor a budapesti német gimnáziumban érettségizett, majd 1930-ban megkezdte orvosi tanulmányait. Ifjúkora éveiben, a húszas-harmincas években az országban uralkodó hangulatot az határozta meg, amit ő "a magyar karthágói tragédia"-ként szokott emlegetni: a világháborút követő trianoni béke területének kétharmadától és magyar ajkú lakosainak egyharmadától fosztotta meg az országot. Az értelmiség legjobbjai egyetlen valamirevaló kiutat láttak a tragédia mindenkit letaglózó sokkjából: meg kell sokszorozniuk erőfeszítéseiket, hogy a megcsonkított, megalázott ország romjain kulturális nagyhatalmat építsenek föl. Ez a kor adta a világnak Bartók Bélát és Kodály Zoltánt (bár őket életüknek ebben a részében értetlenség és mellőzöttség kísérte), ekkor tűnt föl azon fizikusok és matematikusok nemzedéke, mely máig meghatározza a hazánkról kialakult képet tudóskörökben. Köztük volt Neumann János, Szilárd Leó, Wigner Jenő (1963-ban kapott Nobel-díjat), Teller Ede, Lánczos Kornél, Gábor Dénes (1971-ben kapott Nobel-díjat), Kármán Tódor (a Pápai Akadémia tagja), a kémikus Hevesy György (1943-as Nobel-díjas, a Pápai Akadémia tagja), Selye János fiziológus, Polányi Mihály kémikus és filozófus (fia, János Nobel-díjas és a Pápai Akadémia tagja, bár ő magyarul már nem beszél), Moholy-Nagy László iparművész és Victor Vasarely, festő. Az erős kormányzati pozíciókkal rendelkező kultuszminiszter, gróf Klebelsberg Kuno hivatala idején új egyetemek alakultak, a meglévő, elsőrangú tudományos műhelyek tovább erősödtek. Energikus tehetségek vezetésével új iskolák jöttek létre, többek között ekkor kezdte meg hallásmechanikai kísérleteit Budapesten Békésy György, aki hamarosan a kísérleti fizika professzora lett (1961-ben kapott Nobel-díjat, bár nem a valóban úttörő, 1945-ben végzett holdradar-kísérleteiért); Szondi Lipót ekkor állította föl a pszichológiai mélyanalízis laboratóriumát; Bródy Imre a Tungsram számára megtervezte az első kriptonégőt, Jendrassik György megépítette az első gázturbinát. Debrecenben Verzár Frigyes kutatásai egyengették a talajt az orvostudomány új ága számára, melyet gerontológiának neveztek el, Szegeden pedig a világjáró fizikus és kémikus, Szent-Györgyi Albert felfedezte a C-vitamint (1937-ben kapott Nobel-díjat, szintén a Pápai Akadémia tagja volt, és élete második felét az élet kutatásának, új útak felfedezésének szentelte).

Az ország legjobb "régi iskoláinak" egyikét azidőtájt Lenhossék Mihály anatómiaprofesszor vezette a budapesti Orvostudományi Egyetemen. Lenhossék volt a neuronelmélet egyik megalkotója és világhírű szaktekintélye. Az ifjú Szentágothai János nem sokkal az első anatómiavizsga után az Anatómia Tanszék tagja lett. Követte Lenhossék útmutatásait, és hamarosan a nemzetközi tudományos vitafórumok kellős közepébe került. Ebben az időben csapott össze a neuronelmélet a retikuláris elmélettel. Szentágothainak sikerült új degenerációs technikákat kidolgoznia és alkalmaznia, így a neuroanatómiában hamarosan a világ legjobb szakértői között tartották számon.
A második világháború erkölcsi és fizikai katasztrófáját követően, 1946-ban Szentágothait a pécsi egyetem anatómiaprofesszorának nevezték ki. Pécsett jól felszerelt tanszéket talált, de munkatársak nélkül. A tanszékeket elsöpörték a háború borzalmai. Mindent elölről kellett kezdenie. Első kollégáit saját tanítványai közül választotta ki. A fiatal tanszékvezető sorsa jobban már nem is különbözhetett volna nyugati kollégáiétól: nem volt módja publikálni vezető tudományos folyóiratokban, nem tudott munkatársakat verbuválni a világ legjobb jelöltjei közül. Ám pár évvel a megérkezése után, Szentágothai János olyan virágzó neuroanatómiai, neuroendokrinológiai és neuroembriológiai iskolát épített föl Pécsett, melyet a világ minden neurobiológiai intézetében ismertek és nagyra becsültek.

A professzor páratlan ítélőképesség birtokában volt: az álmodozó, félénk hallgatóban meglátta a jövendő tudóst, és úgy tudta irányítani a fiatalokat, hogy tehetségük legjavát nyújtsák. Minden fiatalabb kollégája számára megtalálta a legmegfelelőbb, testre szabott kutatási területet, a helyes kérdéseket és a megfelelő hozzáállást. Munkatársai megítélésében és hallgatók generációinak nevelésében ugyanazok az irányelvek vezették, mint saját kutatómunkájában. 1956-ban a pécsi Értelmiségi Forradalmi Bizottság elnöke volt.
1963-ban a Semmelweis Egyetem Anatómiai Tanszékének vezetője lett. Új kutatási irányokat jelölt ki, fiatal tudósok tucatjait látta el feladatokkal, akiknek a neurológiai tudományokban utat mutatott. Az egyetemen tartott nyilvános anatómiai előadásai szenzációszámba mentek és nem volt a világon még egy ember, aki olyan lenyűgöző előadásokat tudott volna tartani az orvosi képzés lehető legszárazabb tárgyáról. Előadásain csordultig teltek meg a legnagyobb előadótermek. Kiváló rajzművész is volt, maga tervezte anatómiai atlaszát az elmúlt évtizedekben tizenhárom nyelvre fordították le, és több mint száz kiadást ért meg.