Az "isteni rend" meghal, a populáris zene megszületik

Ha azt próbálnánk meghatározni, hogy mikor csendült fel az első vidám nóta, s mikor lejtették hozzá az első erotikus táncot, minden bizonnyal kudarcba fulladna a próbálkozásunk, hiszen ezt megmondani lehetetlen. Zene, tánc és erotika kéz a kézben járnak amióta ember él a Földön, ez nem kétséges. Amikor azonban a mai populáris zene eredetét keressük, valami konkrétabbat akarunk megragadni. Mégpedig azt, hogy mióta és minek az eredményeként van az, hogy közös zenére táncol gazdag és szegény, vallásos és ateista, vidéki és városi, tekintet nélkül arra, hogy a világ mely táján él. Azaz azt, hogy mikor született meg a mindenki és a mindennapok zenéje. A populáris zene gyökereit a 18. század végi társadalomban, a nagy francia forradalom hatásában kell keresnünk. Ekkor indult meg ugyanis az a folyamat, amely kezdte elmosni a társadalmi csoportok közötti különbséget a "szabadság, egyenlőség, testvériség" jegyében. A középkori társadalomban mindenkinek és mindennek meg volt a maga, Isten által kijelölt helye, s a hierarchikusan tagolt társadalom egyes rétegei nemigen érintkeztek egymással. Ez megmutatkozott a zenélésben is: más zenéje volt a jobbágyoknak, más a parasztoknak, a katonáknak, más a papoknak és megint csak más az előkelő udvaroknak. Még a hangszereknek is megvolt a maguk hierarchiája: a rézfúvósok voltak a "legelőkelőbb" hangszerek, az udvari dalnokok lantja már a ranglétra alacsonyabb fokán állt, a falusi kocsmák tekerőlantjáról nem is beszélve. A különböző társadalmi rétegek kultúrája és zenéje közötti cserére a búcsúk és farsangok kivételével nem nyílt lehetőség, a szabadság azonban ilyenkor sem volt teljes: a 14. századi Nürnbergben például két schilling büntetést kellett fizetniük azoknak a szolgálóknak, akik a tánc hevében a polgárleányok sorába keveredtek.A nagy változás természetesen nem egy csapásra történt. Már a 18. század folyamán kezdtek beszivárogni az alsóbb osztályok mulatozási szokásai az udvari körökbe: a "vaskos" mulatozás pedig nagy népszerűségre tett szert. Nagy divatja lett például a "csókos táncnak" (a pároknak tánc közben csókot kellett váltaniuk, melynek időtartamát minden lehetséges zenei eszközzel meghosszabbították), a forgatósnak és a keringőnek, mely eredetileg szintén az alacsonyabb rétegek tánca volt.

A 18. század vége felé azonban olyan változások indultak útnak, amelyek a társadalom egységesülése felé mutattak. A "szabadság, egyenlőség, testvériség" posztulátuma a társadalom minden tagját az "állampolgár" státuszába helyezte, s ez együtt járt a különböző rétegek életformájának, szokásainak, szükségleteinek - s így szórakozási szokásainak is - egymáshoz való közeledése.

Ez persze nem volt problémamentes. A nemzeti egység és összetartás jegyében szorgosan propagáltak mindent, ami csak a népi kultúra terméke volt a népdaloktól kezdve az "alantasabb" szórakozási szokásokig. Ezek szabad áradatát a polgárság, mely még ragaszkodott a mindennapokból egyre inkább eltűnő emelkedettséghez, nagysághoz, megvető cinizmussal szemlélte eleinte, és koncerttermeiben igyekezett menedéket nyújtani annak a zenének, ami nem a szórakozást kiszolgáló kísérőeszköz, hanem tiszta, isteni művészet.

A zene, amiből pénzt lehet csinálni

A populáris zene azonban hamar beáramlott - ha a koncerttermekbe nem is - a vigadókba, báltermekbe, vendéglőkbe, zenés szórakozóhelyekre. Az ember pedig háromszáz éve is ugyanúgy ember volt: ha már egyszer szórakozott, akkor igazán szórakozni akart. Így váltak egyre népszerűbbé a látványos, harsogó, minél nagyobb zenekarral játszott zenei előadások. A polgárság úgy tódult a grandiózus nyári szabadtéri koncertekre, úgy rajongott a zúgó, csattogó, dübörgő katonazenéért, mint a mai fiatalság egy igazán jó bulit ígérő rock- vagy drum'n bass koncertért. És már el is jutottunk a szórakoztató zene kommercializálódásához. Volt még valami, ami a populáris zene üzleti ággá válásában nagy lendületet adott: egy olyan kottanyomtatási eljárás felfedezése, amelynek köszönhetően tömeges példányszámban lehetett áruba bocsátani a legkedveltebb zenék kottáit. Ez volt az első lehetőség arra, hogy a zenélés tér-és időbeli határai nagyra táguljanak: a zenészek így hozzáfértek olyan zeneszámokhoz is, amik korábban nem voltak kinyomtatva. A legnépszerűbb dalokból pedig pár év alatt kialakult egy repertoár, amit minden magára valamit adó zenésztársulat ismert és játszott a közönség kérésére. A kiadók persze hamar megszimatolták a jó üzletet: kinyomtattak minden lehetséges darabot, ami a közönség körében nagy sikerre számíthatott; a sikeresnek bizonyult komponistáktól tucatszámra rendelték meg és nyomtatták ki az újabb "slágergyanús" dallamokat; átdolgoztatták egyszerűbb formára és áthangszereltették a kor nagy komolyzenei sikereit, az egyszerűsített változatot kinyomtatták és a nagyközönség elé bocsátották. A nagy zeneszerzők nem mindig vették ezt zokon, Mozartot például kifejezetten szórakoztatta, mikor Figarójával egy meglehetősen átírt módon találkozott: "Igazán nagy élvezettel néztem, amikor ezek az emberek oly jól szórakozva ugrándoztak az én Figaróm zenéjére, melyet csupa kontratánccá és német tánccá alakítottak." A szórakoztató zene térhódítását további sajátos emberi tulajdonságok is elősegítették: a sznobéria és a gazdagodás vágya. A polgárság az előkelők szokásait utánozva zenés társas összejöveteleket kezdett szervezni. Ám míg az arisztokráciát kamarazenekarok és nagy virtuózok szórakoztatták, a polgári körökben a család (általában eladósorban lévő) leányára hárult a társaság szórakoztatásának kötelessége. A lányok már fiatal koruktól ének- és zeneórákat vettek, így előbb-utóbb eljutottak egy olyan képzettségi szintig, amelyen előadásukat már egészen élvezni lehetett. Persze a leányok nem virtuóz zongoradarabokkal próbálkoztak: kellemes, de viszonylag könnyen játszható tandarabok álltak rendelkezésükre. A polgárság példamutatásával pedig igen rövid idő alatt kialakult egy műkedvelő zenei mozgalom: a jobb megélhetés reményében rengetegen választották az amatőr zenélés útját: kórusokat, kisebb zenekarokat alapítottak, önálló zenei produkciókkal álltak elő emberek, egy kis tehetséggel ugyanis reális esély volt a gazdagságra és a dicsőségre - ahogyan ma is (gondoljunk csak a szegénységből feltörekvő sztárjainkra: Eminemre, Jennifer Lopezre).

Kislány a zongoránál meg a biciklin

De térjünk csak kicsit vissza a nappaliban zenélgető polgárleányokra! A 19. században szinte kötelező volt minden polgárleány számára, hogy zongoraórákra járjon. Nemcsak amiatt, mert a társas összejöveteleken játékával kellemes aláfestést tudott így nyújtani a beszélgetéshez, vagy éppen kitölthette a társalgás "kínos szüneteit". Kimondatlanul is a lány "hozományának" számított a dalok és zongoradarabok repertoárja, és megkönnyítette a férjhez adását. Ezért még azok a családok is próbáltak leányuk számára zenei képzést biztosítani, akik kevésbé engedhették meg maguknak, hogy zongorát vásároljanak. Ezt áthidalandó születtek meg és szaporodtak el gombamód a zongorakölcsönzők azok számára, akiknek csak egy-egy estére, alkalomra volt szükségük a hangszerre.

Az első igazi sláger, ami nagy botrányt is kavart, éppen a "zongorázgató" leányok nagy kedvence volt: A szűz imája. Szerzője, egy 18 éves hölgy - talán tudtán kívül is - olyan darabot szerzett, amelyben tökéletesen megjelenik a szórakoztató zene minden, később nyilvánvalóbbá váló sajátossága. Szövege és dallama meglehetősen egyszerűcske volt, s már címével is a polgárság elfojtott szexualitásáról árulkodott. Ha azonban a darab igazi sikerét akarjuk megérteni, el kell képzelnünk magunk előtt, amint egy lány éppen ezt játssza a zongorán. Egy valóságos tánc bontakozik ki a szemünk előtt: a zongora szinte minden oktávját igénybe vevő darab lejátszásához ugyanis a felső testnek lágyan ide-oda kell hajlongania; az egész oktáv átfogására kitáruló kezek fel-le siklanak a zongorán: a mély hangok felé nyúló balkéz és a magas hangokon játszó jobb kéz között kecsesen kifeszül a mellkas; a kíséretformák (oktávval mélyebb hang, majd egy hármashangzat) a bal kart hullámzó, körző mozgásba hozza, s vele együtt az egész felsőtestet is; egy-egy nehezebb futam utáni szünetben megkönnyebbülten emelkedik fel a kebel és puhán szétnyílnak a fellélegző ajkak: nem más ez, mint a zene és a test tökéletes szimbiózisa. A zene esztétikumáról a hangsúly a darab eljátszásának érzékiségére helyeződik át, hiszen eljátszása teljes testi odaadást kíván. Nem kell csodálkoznunk tehát, hogy a legtöbb sikerdarab mind-mind olyan technikákra épült, mely mozgásba hozta az egész női testet. Nem mondhatunk mást tehát, mint hogy a társas polgári összejöveteleken a leányzó zongorajátéka a testi bájak bemutatásának legitim segédeszköze volt.Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy mikor divatba jött a kerékpár, amely női használóinak nagyobb testi szabadságot és egyszerűbb öltözéket biztosított, rohamosan lecsökkent az eladott zongorák száma. Biciklizni mégiscsak könnyebb volt megtanulni, mint zongorázni... Túlságosan sok helyet igényelne, ha megkísérelnénk a populáris zene további fejlődését egészen a mai napig bemutatni: a keringőmániát, amelyből egyes zeneszerzők egészen meggazdagodtak (a keringőt eleinte betiltotta a rendőrség pajzánsága miatt, s valóban: a tökéletes forgáshoz a férfi és a nő testének csípőtájt szorosan össze kellett tapadnia!); a tengeren túlról és az Újvilágból betörő zenéket és táncokat: a kánkánt, a tangót, a shimmyt, a cakewalk-ot, a twistet, a rock'n rollt, melyek mind-mind nagy botrányt kavartak a "jó ízlésű" emberek között, amiért oly leplezetlenül a testi bájak bemutatását célozták. Nem kell tehát csodálkoznunk, hogy a mai könnyűzene is erre épül, hiszen a populáris zenében soha nem a zeneiség, hanem a testiség, pontosabban a kettő egysége volt a lényeg. S ki tudja, talán ötven év múlva mi is nosztalgiával emlékezünk majd vissza a lambadára, a "hajdani" diszkóvilágra és a csípőtekergető énekesnőkre.

Kulin Borbála

Felhasznált irodalom:

Peter Wicke: A szórakoztató zene Mozarttól Madonnáig, Bp., 2000