Nem rég adtunk hírt arról, hogy Skóciában vészesen megfogyatkozott a vadmacskák száma. Ami, mint olvasható volt, annak köszönhető, hogy túl közeli rokonságban vannak a közönséges házi macskával. Genetikai állományuk ugyanis annyira összekeveredett, hogy sokszor nehéz eldönteni, hogy vad- és házimacskák párzásából születő kicsinyek melyik fajhoz állnak közelebb. Ezzel a macskák a legkevésbé sem törődnek, az a lényeg, hogy a párosodás sikeres legyen.
Egy vadmacska hím nincs is könnyű helyzetben, amikor kora tavasszal a természet parancsának engedve elindul párt keresni magának, hogy spermáin keresztül génjeit tovább adja. Képzeljük csak magunkat a felajzott kandúr helyébe, aki már napok óta bolyong, hogy megfogyatkozott fajából való nőstényt találjon magának. Bejárja megszokott vadászhelyeit, a környezetét szaglászva kutatja álmai nőjét, egy csinos vadmacskalányt, ám nyomát nem találja. Csak áll, figyel és vár, amikor egy vadászó macskalány - akit szintén a vére is űz - felbukkan egy szép erdei tisztáson a kora esti alkonyatban. Eljött hát a szerelem ideje! De mintha nem egészen olyan lenne a szaga, mint azoké a nőstényeké, akiket eddig megismert és mintha egy kicsit kisebb lenne azoknál. Viszont macskáról van szó, ehhez kétség nem férhet. Párosodási ösztönétől hajtva valószínűleg nem nehéz legyőznie amúgy sem túl nagy fenntartásait. Becserkészi hát a csavargó házi macskalányt, akinek ha először van dolga vadmacskával minden bizonnyal nem túl sok kedve van a szerelmeskedéshez, elég ha a méretbeli különbségeket figyelembe vesszük. Különösen riasztó lehet a nőstény részéről az egész intim ügylet, ha fiatal, éppen ivarérett korba lépő egyedről van szó. Egy ilyen macskalánynak egy házi kandúr is óriási szörnyetegnek tűnhet, hát még egy vadmacska.
Kegyelemre azonban nemigen számíthat, a kandúr pacsmagolni akar, ami nem a borotvahab arcon való szétkenését jelenti, hanem valami ahhoz hasonló mozdulatokkal végzett párosodást. A kisebb testű nőstények ilyenkor általában menekülőre fognák a dolgot, ami általában nem szokott sikerülni. A kandúrok ugyanis nem adják fel soha. Egyszer szemtanúja voltam egy esetnek, amikor a kétszer akkora kandúr több méter magas tetőn egészen annak széléig szorította a nála jóval kisebb nőstényt, akinek semmi esélye nem volt arra, hogy megússza a dolgot. Pedig annyira nem volt kedve a pacsmagoláshoz, hogy már inkább a lezuhanást választotta volna.
A nőstényeknek állítólag azért nincs túl sok kedvük a párzáshoz, mert az nekik elég komoly fájdalmat okoz. Ami annak fényében tényleg elképzelhető, hogy a hímek nemzőszervén - a macskafélékre jellemző módon - visszafelé mutató tüskék vannak, amelyek megakadályozzák annak visszahúzását, legalábbis, amikor merev állapotban van. Amikor a kandúr egy fiatal nőstényt hág és az megpróbál kifarolni alóla a tüskék miatt hamar meggondolja magát. Egyébként a macskalányoktól származik az a panaszos gyermeksírásra emlékeztető hang, amitől az embert kirázza hideg, ha ablaka alatt éppen macskák szerelmeskednek. Nagyon valószínű, hogy a tüskék horgas vége erőteljesen stimulálja a nőstény vagináját, minthogy a macskafélék is annak az egyébként fajnak a tárházát gazdagítják, ahol a párzási izgalom váltja ki a petesejtek kiszabadulását a petefészekből. Ezt ovulációnak nevezzük, így ezeket az általában igen sikeres fajokat reflexovulálóknak nevezzük.
Amikor megtörtént a pacsmagolás a nőstények ha vadon élnek, akkor sziklaüregekben, faodvakban vagy farakások alatt 60-68 napos vemhesség után 3-4 kölyköt nevelnek fel. A fiatalok 4-5 hónapos korukig szülői felügyelet alatt élnek, ivarérettségüket pedig a születést követő évben érik el, hogy aztán ők is beszállhassanak a pacsmagolásba akár tetszik ez nekik, akár nem.
