(Zseb)pénz beszél...
Szendrei Judit
2003/10/01 08:00
1534 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Október utolsó péntekén nyolcvan éve a takarékosság világnapját ünnepelik világszerte. A pénz ésszerű beosztása terén azonban sokaknak nincs ünnepelnivalójuk, mert nem tudnak, vagy nincs mivel gondosan bánniuk. Ha azt akarjuk, hogy csemeténk a későbbiekben jól boldoguljon a mindennapokban, fontos, hogy megtanítsuk a pénz józan felhasználására.

Bár a takarékoskodási szokások és módszerek családonként eltérőek, egy biztos: a föníciaiak több ezer éves találmányát minden ember szereti birtokolni, a legtöbben pedig legalább ennyire költeni is. Vannak, akiknek szinte fizikai fájdalmat okoz, ha meg kell válniuk egy forinttól is, semmi könnyelmű elragadtatás, gondolkodás nélküli vásárlás nem fér bele az életükbe. Mások, bár alapjában véve beosztóak, megengednek néha maguknak valami apróságot, de olyanok is akadnak, akiknek a tárcájából szinte elfolyik a pénz. A guruló, illetve zizegő fizetőeszközöknek azonban mindannyian egyformán ismerik rossz tulajdonságát: nehezen jön, de nagyon könnyen megy.

A hazai családok a legtöbb pénzt élelmiszerre és rezsire költik. A rendszeres pénzbeli megtakarítás a háztartásoknak csak kisebb hányadára jellemző. A fogyasztói társadalom mind erősebb érvényesülése, a nyugati életminták átvétele egyre erősebb költekezésbe, szinte vásárlási kényszerbe hajszolja az embereket, a megtakarítási, illetve pénzgazdálkodási szokások ugyanakkor nem honosodtak meg ezzel egyidejűleg. Míg a fejlett társadalmak oktatási rendszere már az iskoláskorban megtanítja a pénzkezelésre a gyerekeket, a hazai alapképzésből hiányoznak azok az ismeretek, amelyek segíthetnének felkészíteni a fiatalokat a pénzgazdálkodás alapjaira.

A mai húszas-harmincas éveikben járók jól emlékeznek még az iskolai takarékbélyeg-gyűjtésre, amely a maga módján nevelte takarékosságra az akkori gyerekeket. Az apránként összegyűjtött, füzetbe ragasztott egy-, kettő-, öt- és tízforintos bélyegekből év végéig valóságos kis takarékbetétkönyv született, amelynek beváltása után az ember gyereke megvásárolhatta az áhított holmikat. Nyár végére a szülők lehetőségeitől és adakozókedvétől függően (hiszen a "bélyegpénz" tőlük származott) akár egy új bringa ára is összejöhetett, év közben pedig az ember nem volt kitéve a kísértésnek, hogy a nyakára hágjon a növekvő kis vagyonnak.

A módszer a rendszerváltás után sajnos kiment a divatból, a mai lurkók maximum malacperselyben gyűjtögethetnek, a felmérések szerint azonban nem is igen takarékoskodnak. Az üvegvisszaváltásból, nagyitól vagy különböző alkalmakra kapott összegek manapság könnyebben elmennek szórakozásra, illetve divatos holmikra, a pénz sajnálatosan sokkal nagyobb úr lett, mint korábban valaha.

A jelenséghez nagyban hozzájárulnak a kereskedelmi stratégiák változásai is. A gyerekek-fiatalok mára a fogyasztói társadalom egyik legfőbb célcsoportjává váltak, a reklámfogások közül egyre több célozza meg kifejezetten az iskoláskorúakat, újabb és újabb követendő mintát állítva eléjük. Márkás ruha, hordozható CD-lejátszó, számítógép, mobil: egy menő srác/csaj alapfelszereltsége az újfajta irányzat szerint - s bár az ezt sugalló hirdetések nekik, hozzájuk szólnak, az egészet nekünk kell(ene) finanszírozni.

Sajnos az iskolai gyerekközösségek nagyon is betartják a "menőségre" vonatkozó íratlan szabályokat, aki nem tud lépést tartani a trenddel, azt gyakran kiközösítik. Nem lepődünk meg tehát, amikor csemetéink hallani sem akarnak az olcsóbb (nem feltétlenül rosszabb!) ruháról, cipőről, miközben azonban ők menő holmikat és új mobilfeltöltőt követelnek, nekünk egyre szorosabbra kell húznunk a derékszíjat.

Sokat számít természetesen a szülői minta is: vannak családok, ahol jól kereső, de emiatt általában sokat dolgozó szülők luxuscikkekkel, pénzzel próbálják pótolni az elmaradt szeretetet, gondoskodást. Másutt a "látszat" a szülőknél is nagy úr, a kollégák, ismerősök "kedvéért" óriási összeget áldoznak drága, márkás holmikra, miközben a konyhaasztalra egy hétig talán csak paprikáskrumpli kerül. Az olyan famíliákban pedig, ahol a szülő maga is vásárlási lázban szenved, szinte magától értetődő, hogy a gyerek sem tud ésszerűen bánni a fizetőeszközzel.

A szakemberek szerint a takarékosságra, pénzhasználatra nevelést nem lehet elég korán kezdeni. Ha ugyanis a gyerek nem tanul meg bánni a pénzzel, később felnőttként sem fogja tudni keresetét beosztani. Egyesek szerint legjobb, ha a pénzkérdésről már óvodáskorban szó esik, ez azonban kissé túlzó elvárás, hiszen a 4-5 évesek még nem igazán érzik a különbséget a szülőktől kapott pénz és a többi színes papírdarab között.

Célszerű ezért a zsebpénzadást is valamivel későbbre, mondjuk az iskolakezdés idejére időzíteni. Arról, hogy a gyerek korához képest mennyi és mire való legyen a zsebpénz, megoszlanak a vélemények, az összegek kalkulálásánál azonban mindenképp érdemes figyelembe venni az életkori sajátosságokat.

A hat-nyolc éveseknek elegendő néhány száz forint, annál is inkább, mert ők még nem igazán tudnak spórolni, nem tudnak racionálisan viszonyulni a pénzhez. Gyakran nem a dolgok szükségessége szerint, hanem érzelmi alapon, "hirtelen felindulásból" vásárolnak: nem nézik, olcsó-e valami vagy drága, megéri-e az árát, vagy sem, pillanatnyi szeszélyeiktől vezérelve hajlamosak haszontalan holmikra - kulcstartókra, matricákra - egyszerre elverni az összeget.

Sok szülő - mondván, a gyereknek saját magának kell megtanulnia bánni a pénzzel - már ebben a korban is csemetéjére bízza, mire költi el kis vagyonát. Ha a lurkó az összespórolt pénzből egy nyolcadik ugyanolyan kisautót venne, mint amilyenek korábban egy hét alatt tönkrementek, nem szól bele, gondolván, hogy a gyerek saját kárán tanul majd az esetből. Szerencsés esetben ez akár így is lehet, nem árt azért néha elbeszélgetni a kicsikkel az árak, értékek fogalmáról.

A 8-12 évesek már takarékosabbak. Tudják, ha gyűjtenek, akkor megvehetik azokat a dolgokat is, amikre a szülők esetleg nem adnak, vagy nem tudnak adni pénzt, illetve félretehetik, hogy karácsonyra, különböző alkalmakra ajándékot vehessenek belőle szeretteiknek.

Kamaszkorban számos család intézi úgy, hogy a zsebpénzből a gyerek maga fedezze szükségleteit, maga vegye meg ebédjét, telefonkártyáját, bérletét. Kétségtelen: saját bőrén a lurkó jobban megtapasztalja a takarékosság, a beosztás szükségességét, mint az, aki csak arra kapja, hogy ruhákra, szórakozásra költse. A kötelezettségek mellett megtanul egyúttal figyelni a határidőkre is - ha például nem veszi meg időben bérletét, és emiatt megbüntetik, úgy a bírságot magának kell kifizetnie.

Az "ahány ház, annyi szokás" megállapítás a zsebpénzadás szokásaira is érvényes: a legtöbb helyen hetente vagy havonta azonos összegben adják, van, ahol a jó teljesítmény jutalmaként, másutt bizonyos házimunkákért, van, ahol pedig csak akkor, ha szükség van valamire. Az összeg nagysága nagyban attól is függ, mit bír el a család költségvetése. Az elvált szülők gyerekei általában mindkét szülőtől kapnak apanázst, és akkor még nem beszéltünk a nagypapákról és nagymamákról. A jobb anyagi helyzetű családokban a gyerek akkor kap pénzt, amikor szeretne, ők azonban általában nem is tanulnak meg jól bánni a pénzzel, maximum csak elkölteni.

A malacpersely helyett sokan már a modern banki formákat, a különböző pénzintézetek Junior kártyáit választják a gyereknek, aki így nemcsak a pénzzel, de a kártyával is korán megtanul bánni, megismeri a bankok szolgáltatásait, a kamat, a lekötés fogalmát. Akármilyen formában adjuk is: fontos, hogy a zsebpénz legalább egy részével a gyerek szabadon rendelkezhessen, hiszen ha az utolsó fillérig megszabjuk, mire költse az összeget, az már nem tekinthető igazán zsebpénznek. Csemeténket emellett soha ne számoltassuk el a pénzével, hiszen az övé, azt tesz vele, amit akar. Tanácsokat persze - ha elfogadja - adhatunk. A divatmánia elhatalmasodásának kivédése érdekében például már kiskorában elbeszélgethetünk vele a reklámokról, azok valóságtartalmáról, modellértékéről és komolyan vehetőségéről.

Készítsünk - mondjuk havonta - számvetést: mi az, amit e hónapban meg szeretne venni, és valóban szüksége van-e rá. Mérlegeljük együtt a holmi szükséges/szükségtelen voltát, illetve ár-érték arányát: kiderülhet, hogy nem is olyan fontos, amit meg akart vásárolni. Magyarázzuk el, hogy a márkás, drága ruhadarabok csak szimbólumok: sem jobbak, sem okosabbak, sem sikeresebbek nem leszünk attól, ha az ajtón kizárólag Levi's-ben és Adidasban vagyunk hajlandóak kilépni.

Képek

  • www.kindersache.de
  • http://www.madeinscotlanddirect.co.uk
  • http://www.concordia.de/grafik/grafik_biker/sparen.jpg