A kép inflációjáról
2013/09/27 11:26
1465 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

Az elmúlt néhány évtizedben ugrásszerűen megnőtt körülöttünk a képi információ mennyisége. Ez tetten érhető mind a digitális fényképezés térhódítása, mind a világhálón rendelkezésünkre álló képek kapcsán. Néhány gondolat következik a képek számának növekedéséről és az ezzel párhuzamosan zajló leértékelődésről.

Tegnap száz kép, ma ezerötszáz

A cikk írója valamikor tizennégy éves kora körül kapta kézhez először komolyan nagyapja Zenit típusú tükörreflexes fényképezőgépét. Komolyan, tehát kiterjedt magyarázat kíséretében az egyes beállításokat, funkciókat illetően: hogy mit, jelent az ISO-szám, mire való a fénymérő, és így tovább. Innentől kezdve szabadon garázdálkodhatott a kölcsön (később örökbe) kapott géppel, addig, amíg a volt kép a tekercsen. Ugyanis a 24-es és a 36-os képkockaszámú filmtekercs meglehetősen behatárolta a kezdő fényképész szabadságát: nagyon hamar elfogyott a szabad hely, nem volt tehát mindegy, hogy az egyes képek hogyan sikerülnek. Amikor betelt a tekercs, el kellett vinni előhívatni, nagyíttatni (ez két különböző folyamat!), és néhány nap elteltével át lehetett venni az elkészült fényképeket. Mondhatjuk azt persze, hogy ez az egész procedúra mennyire macerás, de hát körülbelül az ezredfordulóig ez volt a világ amatőr- és hobbifényképészei számára a valóság: készíteni néhány tekercsnyi képet, előhívatni, albumba rendezni, nézegetni. Egy igazán tartalmas nyaraláson készült mondjuk száz fénykép. Ma azonban a – továbbra is csupán műkedvelő – cikkírónak kényelmes digitális gépe van, és a legutóbbi utazásán két hét alatt körülbelül ezerötszáz képet készített. Ezerötszázat. Mit jelent ez a nagyságrendbeli – például –, tizenötszörös különbség? Ennyivel nagyobb az élmény, mint tizenöt-húsz éve? Vagy már csak ennyivel több képen lehet ugyanazt megjeleníteni?

Az egyedi kép inflációja

A fenti személyes élményhez kapcsolódik az a jelenség is, hogy a digitális fényképezőgépek terjedésével egyre kevesebb iskola programjában szerepelnek fotószakkörök, valamiféle fényképészeti képzés. Annak ellenére van ez így, hogy digitális fényképezőgépekkel ugyanolyan kihívás igazán minőségi képeket készíteni, mint a „hagyományosakkal”. Mintha azzal, hogy a fényképező tömegek élményéből lassan kiveszett a kémia, vagyis a fényképek előhívásának a mágiája, maga a képkészítés se lenne már olyan fontos: kattintok, azonnal ellenőrzöm, ha nem jó, újra kattintok; ahányszor csak akarok. Az átlagfelhasználó számára tehát az egyedi kép elvesztette az értékét; nevezhetjük ezt a jelenséget akár a kép inflációjának is.

Azonban nemcsak az amatőr fotózásban érhető tetten a fotók leértékelődése. Szinte bármilyen keresőszóra kattintva képek sokaságát, sokszor százait, ezreit láthatjuk az internetes keresőmotorok ablakaiban. A világháló, a globális megosztás lehetősége, a közösségi- és híroldalak nagyon rövid idő alatt újra és újrahatványozták a felhasználók által látott és látható képek mennyiségét, és ez is oda vezetett, hogy az egyes képekre már nem fordítunk akkora figyelmet, mint korábban.

A képleértékelődés művészete

A képek ilyetén leértékelődése azonban egyáltalán nem újkeletű. Sok művész már a huszadik század korábbi évtizedeiben is felfigyelt erre; például a különc pop-art művész, Andy Warhol (1928-1987), aki komolyan foglalkozott a repetitivitás, az unalom elméletével és művészeti értékével. Emblematikus alkotásai közé tartozik a Campbell’s leveskonzerv és a Marilyn Monroe című hatvanas évekbeli szitanyomat-képei, amelyeket újra és újra elkészített, különböző színhatásokkal és méretben. Jóllehet egy-egy eredeti Warhol-kép értéke manapság akár csillagászati is lehet, a művész életében, amikor ontotta az újabb meg újabb verziókat, száz dollárért bárki hozzájuthatott egy-egy leveskonzerv-képhez. Képzeljük csak el: a Campbell’s amúgy is százával ott volt a szupermarketek polcán a huszadik század derekán (és ott van ma is), Andy Warhol pedig tucatjával örökítette meg ezen felül is. Paradox módon így tette a tömeges gyártást egyedivé, sőt művészetté.

Andy Warhol Tomazo Soup

Kép az írott szó előtt

Mielőtt azonban végképp lemondanánk a képről mint értékét vesztett információhordozóról, utazzunk egy kicsit még vissza az időben, egészen az ókorig. Nyíri Kristóf filozófus és akadémikus hívja fel a figyelmet arra, hogy Platón miért éppen az idea (eidosz, ’forma’) „vizuális alapú terminust [választotta] ama állítólag nem érzéki, elvont fogalmak jelölésére?” Az akadémikus rámutat, hogy Platónnak az volt a – Nyíri szerint helyes – benyomása, hogy az emberek elsősorban képekben gondolkodtak, és csak azután a „szónyelvben”. „Az írásbeliség előtti elbeszélő nyelv merőben metaforikus, képekből táplálkozik és képeket táplál; az alfabetikus írásbeliség kibontakozásával nemcsak a szóbeli nyelv, hanem a képek is alárendelt helyzetbe kerülnek.” A képi kifejezésmód tehát sokkal ősibb, mint az írott, fogalmi, amelyet ez utóbbi visszaszorított; egészen napjainkig. Ugyanis az internet és a digitális képszerkesztés lehetőségének térhódításával „a multimediális kommunikáció visszatértének korát éljük”, amelynek során „a kép alighanem fölszabadul a szó totális gyámsága alól”. Az utóbbi száz évnek a képek „tömegesedésével” kapcsolatos törekvéseit foglalta össze Gottfried Boehm az „ikonikus fordulat” kifejezéssel.

Információözön

Hogy milyen hatással van ránk ez a képözön? Azért nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert ezzel a napi rutinunkra kellene más szemmel tekintenünk. Reggel iskolába, munkába menet hirdetések százai között utazunk; délutáni kikapcsolódásként bekapcsoljuk a tévét, és annyi képet látunk egy óra alatt, mint kétszáz éve egy jobbágy több év alatt sem; az internetes böngészések alkalmával is képről képre siklik a tekintetünk… Egyszerűen nem figyelünk annyira. Ha kevés a képi információ, az az egyéb információk között előtérként funkcionál, a képek tömege azonban beleolvad egyetlen nagy dinamikus háttérbe, amiből egyre nehezebb kiszűrni a számunkra hasznos adatokat. Ráadásul agyunk folyamatosan befogad, feldolgoz, elraktároz – elfelejt? Ebben nem lehetünk biztosak. Legalább küszöb alatti benyomásként ott marad minden egyes kép, amit látunk, és ki tudja, később hogyan befolyásolja gondolatainkat, álmainkat. Globális és fokozatos fejlődés során jutottunk el idáig, nem feltétlenül kell ezt a civilizációs hatást is sok más mellett károsnak tekintenünk; azonban figyelnünk kell a megfelelő arányokra. Tudjunk tudatosan szelektálni, és tudjunk pihenni is a képözönben. Elgondolkodtató az is, hogy hol van a határ a valóságos és a képek által „leképezett” világ között. Lehet kizárólag „mesterséges” képek között élni? Lehet. És érdemes?

Az egyedi kép tehát inflálódik; a kép általában azonban fontosabb számunkra, mint valaha. Ez az ősi, barlangrajz-korú összetett jeltípus meghatározza a gondolkodásunkat, információszerző technikáinkat, és e jelenség egyre inkább jellemző az újabb és újabb generációknak. Igyekezni kell tehát alkalmazkodni ehhez a tömeges képi igényhez, főleg, ha az ember tanárszerepben találja magát.

További érdekes oldalak

  • Remek online galéria Andy Warhol képsorozataiból, amelyek meg is vásárolhatók
  • Fontos, témába vágó forrás: Nyíri Kristóf: A tanulás filozófiája a mobil információs társadalomban. In: Benedek András (szerk.): Digitális Pedagógia. Tanulás IKT környezetben. Typotex, Budapest, 2008. 13-32.

Kerek Roland cikke