Az emberi kommunikáció jellemzője, hogy nagyon sokféle csatornán megvalósulhat. Amellett, hogy a legtermészetesebb módon szóban közlünk valamit, és hangunkat a levegő továbbítja, sok más útja is van a kapcsolatteremtésnek. Levelezünk, felhívjuk egymást telefonon, üzenetet hagyunk egy cetlin, és kiragasztjuk a hűtőajtóra. Az internet az 1990-es években még inkább kitágította lehetőségeink tárházát; amellett, hogy emaileket küldhetünk egymásnak, nagyon hamar lehetőségünk nyílt az azonnali üzenetküldésre, a csetelésre (chatelésre? csevegésre?) is. A webkettes felületeken lehetővé tett egyéb kommunikációs lehetőségekről – például a kommentekről – nem is beszélve. Ha ennyiféleképpen megoszthatjuk egymással gondolatainkat, elsőre talán elképzelhetetlen, hogy kommunikációnkban valami zavar keletkezhet: az üzenetnek mindenképpen meg kell érkeznie a címzetthez. Úgy tűnik azonban, hogy nem feltétlenül értjük jobban egymást attól, hogy több módja van az üzenet továbbításának.
Cset itt, cset ott
Koncentráljunk csak az azonnali üzenetküldésre, a digitális „beszélgetésekre”. Régebben nagy népszerűségnek örvendtek a csetszobák, amelyek az egyedüli módot jelentették az efféle kommunikációra. Ma már nagyon sokféleképpen csetelhetünk: Miközben a Gmailben levelet írunk valakinek, ismerősünkkel megbeszélhetjük, hogyan is kanyarítsuk a levelet; a Facebook már jó ideje nem csak a komment lehetőségét kínálja fel nekünk, hanem az írásbeli beszélgetését is – ráadásul látványosan előnyben részesíti a csetet az emailszerű üzenetküldéssel szemben: ha a mobilos appra, a Messengerre gondolunk, az egybeforrasztja a kettőt. És ha már az okostelefonokról esik szó: csetelhetünk Viberen, Skype-on, Whatsappon, és még ki tudja, hányféle alkalmazásban. Akinek módjában áll – és ez egyre növekvő tömeget jelent –, gyakorlatilag állandóan kapcsolatban áll az ismerőseivel.
Zéró metakommunikáció
Amikor csetelünk, az nagyon hasonlít arra, amikor beszélgetünk: spontán, visszavonhatatlan, szerkeszthetetlen fordulókból áll. Mégis jelen vannak zavaró tényezők, méghozzá nem kis számban. Ahogy telefonálás során is elvesznek a kommunikáció nem nyelvi kifejezőeszközei közül azok, amelyek a vizualitáshoz kötődnek – így az arcmimika, a gesztusok, a szemkontaktus, a testtartás –, úgy cset közben sem hagyatkozhatunk ilyesféle mankókra a nyelvileg kifejezett tartalom kiegészítőjeként. Pedig ez nagyon fontos lenne: az emberi kommunikáció ugyanis nemcsak többcsatornás, hanem többszintű is: a verbális, nyelvi elemeket nagyon gyakran alapvető jelentőségű nem nyelvi elemek egészítik ki. Telefonálás közben ezek közül a hanghoz kapcsolódók megmaradnak (mint a hangerő, a hangszín, a hangfestés, a beszédtempó, a szünet), a csetelés viszont ezeket is lenullázza.
Zéró…?
Igaz, rendelkezésünkre áll egy sor nyelvhez nem kapcsolódó körülmény kifejezésére szolgáló eszköz. Például az emotikonok, a szmájlik: segítségükkel sokféleképpen csomagolhatjuk mondandónkat – ironikusan, borongósan, vidáman, gyanakvóan, unottan írhatunk üzenetet úgy, hogy az érzelmi töltetet is közvetítjük. Vagy írhatunk csupa nagybetűvel, mintha kiabálnánk, elönthetjük a képernyőt felkiáltójelekkel, mintha óriási gesztusokkal hadonásznánk, bűvészkedhetünk pontokkal és kérdőjelekkel úgy, mintha felhúznánk a szemöldökünket. Röviden: sok nem verbális közlésnek van írásbeli megfelelője csetelés közben, de azért ezek sem oldanak meg mindent. Élőszóban is félreérthetünk egy hangsúlyváltást, egy apró mozdulatot, ugyanígy a szándékolt irónia is elsülhet nagyon furcsán, akármennyi arcocska mosolyog is a szöveg mellett.
Kommunikációnk tehát ha könnyebbé is válik a közvetlen üzenetküldéssel – dinamizmusa például vitathatatlan –, egy sor egyéb új problémát a felszínre hoz, amelyek nem is olyan régen még teljesen ismeretlenek voltak.
További érdekes ötletek:
A fentieket végiggondolva tegyük hozzá, hogy létezik a videochat lehetősége is: itt nemcsak hallhatjuk, de gond nélkül láthatjuk is a másikat. Vajon egy efféle beszélgetés során minden nem-verbális körülményt visszanyerünk…?
Kerek Roland cikke
