1934. december 9-én született Budapesten. Jelenléte nem csak a nézők számára adomány, a szakma is bőségesen jutalmazta. Kétszer kapott Jászai Mari-díjat 1963-ban és 1965-ben. Érdemes művész 1978-ban lett, a Kiváló művésznek járó elismerést 1983-ban vehette át, SZOT-díjat 1986-ban kapott. A legrangosabbnak számító Kossuth-díjjal 1988-ban tüntették ki, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével 1995-ben jutalmazták, Pro Arte Budapest díjas 1998-ban lett. Szüleivel az Erdősor utcában lakott, és nagyon sokat járt az Operettbe, ahol ámultan csodálta az akkori nagyokat: a Latabárokat, Felekit, Honthyt, Németh Marikát, Rátonyit. Szerette a színházat, de arra talán még nagy titokban sem gondolt, hogy egyszer majd ő is ott fog szerepelni. Családjában senki sem volt színész, így tehetségének első szikrái is csak az iskolatársak szórakoztatásáig pattantak el. Ő volt az osztály bohóca. Tizenhét éves korában azonban már ennél többre vágyott. 1957-ben elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, mi életének legboldogabb időszaka volt.

Pályáját Gombaszögi Frida is egyengette, aki így kezdte az első órát: Gyerekek, aki közületek nem akar a világ legnagyobb színésze lenni, az most álljon fel, és menjen ki. A főiskola után 1957-ben a Nemzeti Színházhoz került, majd a Madách Színház társulati tagja lett. Dolgozott a 25. színház, majd a Mafilm munkatársává vált. 1990-től 1992-ig a szolnoki Szigligeti Színházban játszott, 1993-ban a Művész Színház alapító tagjai közé tartozott. Jelenleg szabadfoglalkozású színművész, aki 1989-ben filmrendezőként is bemutatkozott a sajátos hangvételű Legényanyával. Sokoldalú, fanyar egyéniség: gyakran alakít ironikus, groteszk, végtelenül emberi, kiszolgáltatott figurákat. 1954-től filmezik, legnagyobb sikerei is a filmszerepeihez kötődnek. Kiemelkedő alakítást nyújtott Fábri Zoltán Két félidő a pokolban című filmjének munkaszolgálatos hadifoglyaként, amint kétballábas csatárként próbált életben maradni. Elsősorban Sándor Pál filmjeinek állandó, mágikus sztárja: a Szabadíts meg a gonosztól egy kabátért halállal fizető Svéd Ferije, a Herkulesfürdői emlék tengernyi szenvedésen átment zsidó fényképésze. Élő legendává vált, mint a Régi idők focija labda után repülő mosodása. Tíz évvel ezelőtt még vénembernek érezte magát, de mostanában már kezdi megbecsülni az éveket. "Nem tudom az életemet az annak értelmet adó munka nélkül elképzelni." Boldog születésnapot kívánunk!