Absztrakt expresszionizmus
Az USA-ból 1945-ben induló irányzat a lírai absztrakt művészet továbbélése a II. világháború után. Inspirálói jórészt azok a II. világháború alatt Európából elmenekülő avantgárd – zömében szürrealista – művészek voltak, akikhez csatlakozva az ifjú amerikai művészgeneráció megteremtette a kultúra új fővárosát, New York-ot. Ennek elengedhetetlen feltétele volt, hogy 1942 és 1947 között a Peggy Guggenheim által vezetett Art of Century a New York-i avantgárd festészet fellegváraként támogatta a kísérletezőket, kiállító teret biztosított számukra. Ez az irányzat a személyes indulatok heves, erőteljes megjelenítését vallotta a legfontosabb értéknek.
Nem foglalkoztak semmiféle külső elvárással, az ábrázolás korábbi szabályaival. Nem készítettek tudatos kompozíciót, csakis a pillanatnyi, erős belső indulatok jelentek meg az alkotásokon. Mindez hozzájárult a nonfiguratív formanyelv diadalra viteléhez, ami az egyén érzelmi függetlenségének, szabadságának a kinyilvánítására és a festői eszköztár spontaneitására épült. Legtöbb esetben a festmények nem a hagyományosnak tekintett ecsetes megoldással, hanem csurgatással, öntéssel, zaklatott mozdulatokkal készültek, ezáltal a képeken megbolygatott textúrájú felületek képződnek.
Jackson Pollock
Az 1940-es és 50-es évek New York művészeti életének egyik legismertebb alakja volt. Az absztrakt művészetet a két világháború közötti expresszionizmusra és a tudatalatti feltárására törekvő szürrealista módszerekre építve alkotta újjá. Az absztrakt expresszionizmus talán legnagyobb alakja.
A két világháború között működő szürrealista művészek egyik megnyilvánulási formája az "automatikus" festés - írók, költők esetén az írás – volt, melynek során a művész egyszerűen csak fogta a tollat, az ecsetet, és hagyta, hogy gondolatai szabadon kalandozzanak alkotás közben. Az alkotástól idegen volt bármiféle tervezettség, előre gyártott koncepció. Pollock is ezt az eljárást követte, csak az alkotás technikáját is teljesen megújította. Ennek az az alapja, hogy ő hitt abban, a tudatalatti legközvetlenebb kifejezése nem a kész műalkotás, hanem maga a festés mint cselekvés. 1947 után dolgozta ki az action pinting elméletét. Ekkortól már csak rácsepegtette, spriccelte és csurgatta a festéket a vászonra: a módszer „drip and splash”, vagyis csepegtetéses-csurgatásos technika néven vált híressé. Röviden nevezték drippingnek is, hiszen a festéket átfúrt festékes dobozból, vagy kemény sörtéjű ecsetből vagy cukrászok fecskendőjéből folyatta a hatalmas felületű vásznakra. Az elkészült alkotásokat egyszerűen csak beszámozta, mert a címadással korlátozta volna az értelmezést. Ahogy ő mondta, nem akart a címmel „hozzájárulni a fogalomzavarhoz”.
Colour field painting
Az absztrakt expresszionizmus egyik irányzata, amelyhez kapcsolódó alkotók nem keveredő, de gyakran elmosódott körvonalú színsávokat használ. Ezért is nevezik színmező festészetnek, amelynek legismertebb képviselője az orosz születésű, majd az USA-ban élő Mark Rothko volt.
Tasizmus
A más néven foltfestészetnek is nevezett irányzat az 1950-es években indult. A francia művészeti körökhöz kapcsolódó csoport is a két világháború közötti expresszionizmushoz és szürrealizmushoz nyúlt vissza, és a pszichében lejátszódó automatizmusokat tekintette fő inspirálójának. Technikailag csurgatott, öntött, kapart, egybemosott festmények készültek így, de a többi irányzattól alapvetően megkülönbözteti az a tény, hogy az automatikusan elinduló festés utóbb kontroll alá kerül, a kép befejezése tudatos koncepció eredménye.
További érdekes oldalak:
- Sulinet Tudásbázis - Konceptuális tendenciák
Farkas Judit cikke