Donatello (1386 k.-1466)

Donatello sokat tett azért, hogy elterjessze a perspektivikus ábrázolást és a szobrászatot újra önálló, az építészettől különváló művészeti ággá tegye. Ezért is szokás őt az első független szobrásznak tekinteni, aki egyben az egyik legnagyobb reneszánsz szobrász. Az önállóság mellett Donatello másik nagy érdeme, hogy úgy alkalmazta a természet megfigyelésén alapuló, reális ábrázolási módot, hogy közben nem az antik szobrokat másolta. A való életet vizsgálta, és ez a tapasztalat jelent meg akt szobrain, a ruhák anyagszerű ábrázolásán is. Kritikusai meg is fogalmazták, hogy a realitás kedvéért olykor hajlamos volt a szépségről, a dekorativitásról is megfeledkezni.

Donatello Dávidja

Mai tudásunk alapján kimondható, hogy az antik kor óta az egyik első bronzszobor, mely az épülettől függetlenül, önállóan áll. Donatello minden bizonnyal Cosimo de Medici megrendelésére készítette a Dávid-szobrot. Az alkotás eredetileg a Palazzo Medici belső udvarán állt, vélhetően magas márvány talapzaton. Donatello műve tehát körüljárható, belső térbe szánt munka volt, s ez meghatározza a művészi megvalósítást.

A szobor azt az epizódot ábrázolja, amikor az Dávid a legyőzött filiszteus saját kardjával lefejezte Góliátot, s a győzelmet kifejezendő bal lábát az ellenség fejére helyezi. Az értelmezést erősítendő az egész szobor egy hatalmas babérkoszorún nyugszik. A serdülő ifjúként ábrázolt karcsú, meztelen Dávid kecses, természetes pózban, antikizáló kontraposztban áll babérkoszorúval díszített kalapban, lábán térdig érő csizmával. Fiatalságát kiemeli testének szinte még nőies lágysága, és ezzel is a hatalmas termetű Góliát feletti győzelem dicsőségét hirdeti. Dávid jobbjában tartja azt a kardot, amivel levágta Góliát fejét, baljában pedig a gyilkos parittyakövet. Enyhén lefelé fordított arca, amelyet kalapja részben eltakar, arra enged következtetni, hogy a szobor viszonylag magas talapzaton állt. Donatello szívesen alkalmazta azt az ellentétet, ami a megfaragott tárgyak – kalap, csizma, kard, sisak, babérkoszorú – anyagszerűségéből és Dávid testének elegáns modellálásában rejlő érzékenységből ered. A hőst egy serdülő még szinte nemtelen vonalaival ábrázolta, és nem egy olyan kifejlődött fiatalember küllemével, mint azoké a görög atlétáké, akik majd Michelangelo Dávidjának modelljéül szolgáltak.

Dávid arcán különös mosoly játszik, amitől arckifejezése nem győzelemittas, hanem elmerengő, talán kicsit közömbös is. Ennek ellenére képes volt a szobrász a dionüszoszi öröm ábrázolására, ami sokkal inkább pogány hedonizmusról árulkodik, mintsem keresztény inspirációról. Tagadhatatlanul ad például némi erotikus töltetet a szobornak azzal, ahogy a Góliát sisakján lévő hosszú toll simogatja Dávid combját.

Andrea del Verrocchio (1435-1488)

Verrocchio Firenzében élt, Donatello tanítványa volt, s a mester erős hatást gyakorolt rá. Firenze fénykorában, azaz „Il Magnifico” (Lorenzo Medici) korában Verrocchio a város vezető szobrásza, de egyben kiváló ötvös, festő volt. Elméleti munkái is jelentős hatást gyakoroltak a művészetről való gondolkodásra. Mindemellett kiemelendő pedagógiai tevékenysége is, hiszen műhelye Firenze leghíresebb művészeti iskolája volt. Itt tanulta meg a festészet és szobrászat alapvető ismereteit például az ifjú Leonardo da Vinci.

Verrocchio is azon szobrászok közé tartozott, akik jobban kedvelték a bronztechnikát, mert ilyenkor a művész előbb puhán kezelhető anyagból, viaszból vagy agyagból készítette el a szobrot, ezáltal képessé vált arra, hogy a mozdulat frissességét és dinamizmusát érzékeltesse.

Verrocchio Dávidja

A firenzei városházára szánt szobor magassága (126 cm), és a kamasztest megformázása megint egyértelmű üzenetet hordoz: a hatalmas, erős ember élettelen fején taposó fiatal fiú büszkeségének jogosságát. Tehát Verrocchio is a nagy tett végrehajtása után mutatja meg Dávidot, aki csípőre tett bal és a kardját marokra szorító jobb keze mozdulatával, határozott tekintetű arcával, a kamasz fiú bátor öntudatát mutató mosolyával a kihívó fölényt fejezi ki. Hiszen Dávid lábánál ott a hatalmas győzelem bizonyítéka: Góliát levágott feje. A részletek finom és aprólékos ábrázolása jellemzi ezt a szobrot is.

Michelangelo Dávidja

Michelangelo jelentőségének taglalása messze túllépné a cikk kereteit, ezért csak a Dávid-szoborra szorítkozik a bemutatás. A reneszánsz művészet egyik legismertebb alkotása több szempontból is eltér az előző kettőtől. Nyilván adja magát az anyag, hiszen Michelangelo márványba faragta a témát, míg az előző két mester az öntött bronzot választotta. Szintén szembe ötlő különbség a méret. Michelangelo Dávidját a kortársak is az il Gigante (az óriás) jelzővel illették, hiszen 4 méteres magassága sokszorosan múlja felül a másik két alkotást. A figura és a testtartása konkrét történelmi utalás itt is, de lényeges különbség, hogy Michelangelo nem ábrázolja a legyőzött ellenfelet, míg Donatello és Verrocchio alkotásán a levágott fej fontos tartalmat jelenít meg. Miért döntött Michelangelo így? Azért, mert ő nem a harc utáni győzelemittas pillanatot örökíti meg, hanem a harcra készülő Dávidot. A duzzadó erekkel behálózott, lazán lógó, izmos, kissé behajlított jobb kéz tartja a pillanatokon belül halálos fegyverré váló követ. A parittya maga a teljesen behajlított bal kézben van, szíja pedig végigfut a szobor hátán. Az oldalra forduló fej, a mélyen fekvő, óriásira nyitott szemek indulata, a komor homlok és a koncentráltan összeszoruló száj is a hamarosan kirobbanó erőt, energiát sugallja. Ez a test, nem egy kamasz fiú még lányos vonásokat is őrző finomívű teste, hanem – az antik szobrokat idézve – egy kidolgozott izomzatú atlétáé.

További érdekes oldalak: 

• Tudásbázis - Korareneszánsz szobrászat 
• Tudásbázis - Szobrászat a század második felében 
• SDT - Városi mecenatúra

Farkas Judit cikke