Az egyházi latin nyelvű írásbeliség

Az egyházi latin nyelvű irodalom többségében nem teológiai ihletettségű. A leggyakrabban előforduló szövegek a szakrális-rituális élethez kapcsolódnak: elsősorban legendák, illetve énekek, törvények. A legendák közül kiemelkednek a magyar szentek legendái: István, Imre, Gellért és László élettörténetei. A legendák közös jegye, hogy egyszerre kell felmutatni az életszentség bizonyítékait (csodák) és a hétköznapi ember számára is járható életforma sajátosságait. A magyar királylegendák nemcsak az európai szent királyok körébe illeszthetők, hanem nyomaikban a pogány hitvilágot is őrzik – például Szent László legendája. Említendők még a különféle eljárások is, például a Váradi regestrum, amelyek nemcsak szórványemlékeket tartalmaznak (mint amilyen a Tihanyi alapítólevél 1055-ből), hanem a hétköznapi életre, gondolkodásra való utalásokat is. A papok, a deákok alapozták meg a mai írásképünket is.

A világi latin nyelvű irodalom

Gesta Hungarorum A világi irodalom elsősorban a hatalomhoz kapcsolódik. Az első nagyobb, összefüggő szöveg István király Intelmei, utána pedig az oklevelek. A szegedi Középkorász műhely kutatói bizonyították, hogy az oklevél okadó része akár novellának, kisebb elbeszélésnek is megfelel! A törvények mellett megjelennek a leírások, közülük első Julianus barát beszámolója, a Jelentés Magna Hungáriáról 1237-ből. A hosszabb szövegek részben krónikák, részben geszták. A különbség a célzatosságban van: a krónika tények összekapcsolására épül, a geszta egy koncepcióhoz használ fel tényeket, egyéb forrásokat. A magyar geszták közül kiemelkedik Anonymus (P. mester) által írt Gesta Hungarorum, valamint Kézai Simon hun-magyar krónikája. Bizonyára az európai világi irodalom is ismert lehetett Magyarországon, mert a 13-14. századi névadásból kikövetkeztethető az ún. Trója-regény és a Sándor-regény ismerete is.

A magyar nyelvű írásbeliség

Halotti beszéd és Könyörgés A magyar nyelvű középkori írásbeliség jelentőségét nem lehet eléggé kiemelni – a magyar a 12. század végén lép át a bizonytalan rovásírásos írásbeliségű, gyakorlatilag szóbeliségben létező nyelvek sorából az írásbeliséggel rendelkező nyelvek-civilizációk sorába. A legelső összefüggő magyar nyelvű szövegünk a Halotti beszéd és Könyörgés szó szerinti fordítás; a 18. században találta meg Pray György történetíró a később róla elnevezett kódexben – a kódexet az Országos Széchényi Könyvtár őrzi, első olvasatát Faludi Ferenc készítette, 1770-ben. Az első összefüggő magyar vers, az Ómagyar Mária-siralom az ún. Leuveni kódexben – domonkosrendi latin anyag között – található (az Országos Széchényi Könyvtárban őrzik). A nyelvhasználat alapján a 13. század végére teszik a keletkezését. A feltételezés szerint ismert Mária-himnuszból külföldön fordíthatta és dolgozhatta át egy szerzetes. A legrégebbi ismert elbeszélő mű az Assisi Szent Ferenc életét feldolgozó legenda, amely a Jókai-kódexben maradt fenn. De készült a 20. században szentté avatott Margit királylányról is olvasandó életrajz. Ugyancsak elterjedt műfaj a példabeszéd (Az unicornisról és a verembe esett emberről), a prédikáció és a haláltánc.

A világi ügyek szaporodása miatt a kancellárián (a 12. századtól) egyre több világi ember dolgozott, s a 14-15. század fordulójára kezdett kialakulni az egységes magyar hangjelölés: a latin ábécéből hiányzó magyar mássalhangzókat betűkapcsolatokkal adták vissza, de a magánhangzók jelölése még labilis volt.

dr. Árpás Károly
középiskolai tanár
Deák Ferenc Gimnázium, Szeged
a Madách Irodalmi Társaság tagja