Vissza a hétköznapokhoz!

Az új irányzat „vezére” Edouard Manet lett, akinek 1863-as Reggeli a szabadban című képe megmutatta, hogy a festészetet miként lehet a valóság megfigyelése révén megújítani. Az impresszionizmus első nagy fölfedezése az egyszerűség, a jó értelemben vett hétköznapisághoz való visszatérés. Menekülni akartak mindattól, amit az akadémizmus jelentett, azaz a fennkölt, a dagályos, az ünnepélyes, az emelkedett ábrázolástól, beállított gesztusoktól, a képzelet szülte világ helyett itt a valóság. Manet ezzel a képpel jelentősen hatott a fiatal nemzedék legismertebb képviselőire annak ellenére, hogy elképzeléseik nem mindenben egyeztek. A fiatalabbak az élethez közelebbi művészetet képzeltek el, Manet-nak náluk zártabb, hagyományosabb kompozíciós elképzelései voltak. Manet témáit a párizsi utcán, a Szajna partján és a külvárosok bohém közösségeiben találta meg, kompozícióit azonban a reneszánsz mesterei és a XVII. századi francia és spanyol művészek, elsősorban Velázquez képei nyomán alakította ki.

Manet: Reggeli a szabadban

Amikor Manet megfestette és kiállította a Reggeli a szabadban-t (eredeti címe: Fürdő) és az Olympiát, legalább akkora felháborodást okozott az ábrázolt téma, a szereplők egyszerű polgári ruhája mint az, hogy mindkét mű meztelen nőalakjának modellje egy ismert prostituált volt, Victorine Meurend. A két férfialakhoz a festő bátyja, Eugéne Manet és egy holland szobrász, Ferdinand Leenhoff (utóbb Manet sógora) ült modellt. A falombok és egy folyócska háttere előtt kis társaság ül, miközben a háttérben egy fehér inges fürdőző nő látszik. Két fiatal férfi beszélget a füvön ülve, mellettük határozottan és öntudatosan a kép szemlélőjére nézve egy szép akt oldalnézeti ábrázolása látható. Az előtér bal oldalán a ruhák, a széles karimájú női szalmakalap, a gyümölcsöskosár meg az ennivaló alkot csendéletet. A képből gyakorlatilag „kivilágít” a ruhátlan nő testéből sugárzó, halvány rózsaszínbe hajló fehérség. A képről úgy tűnik, a nő magányos, nem figyelnek rá, mintha a múlt nagy műalkotásiból itt maradt volna a férfiak által megjelenített jelenben.

Az első botrányok

Először a Galerie Martinet-ben rendezett kiállításon mutatták be a képet, majd közvetlenül utána a Visszautasítottak Szalonján. Ez utóbbi kiállítást III. Napóleon mindössze egy alkalommal engedélyezte, ezzel helyt adott a Szalon túlzott szigora elleni tiltakozásoknak. A képet egyébként az uralkodó is tisztességtelennek ítélte. Az akadémikus felfogás szerint Manet témája közönséges, az előadásmód vázlatos, kidolgozatlan, a szereplők viselkedése a lehető leghétköznapibb, lényük, gesztusaik nem eléggé látványosak, festőiek. Nem is ez lehetett Manet célja, hiszen nem a képen látható emberek körül forog a téma, nem ők a főszereplők, hanem a szín és a fény. És ez lesz az impresszionista munkák egyik meghatározó stílusjegye. A fiatal Monet 1866-ban festette meg ugyanezt a témát, ám a két kép között már erőteljes hangsúlybeli különbséget fedezhetünk fel. Manet munkája pontos, festőileg hűséges ábrázolás, míg Monet a tárgyat már valódi impresszionisztikus felfogásban jelenítette meg.

Monet: Reggeli a szabadban – részlet

A botrányon maga Manet csodálkozott a legjobban, mert őt klasszikus műalkotások inspirálták. A Reggeli a szabadban esetében az egyik egy addigra már elveszett, de metszetről ismert Raffaello kép, a Paris ítélete. Itt a mellékalakok csoportja ugyanabban az elrendezésben ül a földön, ahogy Manet-nál is látható. A másik forrás Giorgone Koncert a szabadban című képe. Az Olympia pedig egyértelműen visszautal Tiziano Urbinói Vénusza című művére, technikájában pedig Goya Meztelen Maya című műve a forrás.

Előzménye Giorgone: Koncert a szabadban

és Raffaello képe alapján készült Raimondi metszet: Paris ítélete

A közönség és a kritika mégsem látott egyebet a képben, mint a prostitúció botrányos dicsőítését, s Olympiát csak macskás Vénuszként emlegették. Egyedül Baudelaire és Zola védte meg a képet, sőt, Zola még ezt a kijelentést is megkockáztatta: “Ismeretes, hogy milyen hatást váltanak ki Édouard Manet munkái a Szalonban. Egyszerűen fölperzselik a falat, amelyre fölakasztották őket! És körülöttük ott díszelegnek a divatos művész-cukrászok édességei, a kandiscukor fák és a kalácstészta házak... Édouard Manet-nak már ki van jelölve a helye a Louvre-ban, akárcsak Courbet-nak, akárcsak minden szenvedélyes és hajthatatlan temperamentumú művésznek...” (Zola, 1865)

Manet: Olympia

Az impresszionisták II. Kiállításának kritikája

Az indulatok azonban a II. Kiállítás idején sem voltak kisebbek. „A Le Peletier utcának nincs szerencséje: először az Operában pusztított tűzvész, majd újabb csapás érte a kerületet. Durand-Ruel műkereskedőnél most nyílt meg egy kiállítás, amelyet festészetinek neveznek […] Öt vagy hat őrült, köztük egy nő, a nagyravágyás tébolyodottjainak egy csoportja adott itt találkát egymásnak, hogy bemutassák műveiket. […] Ezek az úgynevezett művészek önmagukat „hajthatatlanoknak”, „impresszionistáknak” nevezik. Veszik a vásznat, a festéket és a festőecsetet, találomra odakennek néhány tónust, majd aláírják a nevüket. [...] Próbálják meg tehát észre téríteni Degas urat; mondják meg neki, hogy a művészetben vannak bizonyos minőségek, amelyeknek becsületes nevük van: rajz, szín, kivitelezés, akarat - ki fogja nevetni önöket. [...] Próbálják csak megmagyarázni Renoir úrnak, hogy egy nő felsőteste nem felbomló húshalom, zöld és lilás árnyalatokkal, amelyek a teljes felbomlás állapotát jelzik a hullában!” (Albert Wolff, Le Figaro, 1876. április 3.)

Ehhez, azt gondolom, nem nagyon lehet mit hozzáfűzni…

További érdekes oldalak:

• Sulinet Tudásbázis - Az impresszionizmus kialakulása 

Farkas Judit cikke